A mozi emlékei

Úgy nőtt fel egy generáció, hogy egyáltalán nincs moziélménye. Nem tudja, milyen nagy közösségben megnézni egy filmet.

Magyarország nagy részén immár úgy nőtt fel egy generáció, hogy egyáltalán nincs – vagy csak a legritkább esetben van – moziélménye. Nem tudja, milyen nagy közösségben megnézni egy filmet, együtt nevetni a poénokon vagy a másik vállára dőlve szipogni, ha valami szomorú esemény zajlik a vásznon. Ehelyett ahhoz szokott, hogy a film egy letölthető (esetleg megvásárolható vagy tévéműsorból kiválasztható) valami, amelyet otthon egyedül (vagy jó esetben a családtagokkal) megnézhet. Ha unja, beletekerhet, a reklámszünetben vécére mehet, és ha nagyon tetszett, átküldi a linket a haveroknak.  

A moziélmény halálának több oka van. A legnagyobb, hogy alig maradt terem: a nyolcvanas években még háromezernél is több filmszínház működött Magyarországon, míg 2006-ban (ennél frissebb adatot nem találtam) már csak 407 termet tartottak nyilván. Ráadásul döntő többségüket Budapest és néhány vidéki nagyváros multiplexeiben. Egy másik statisztika még lehangolóbb: a hetvenes évekhez képest a százezer lakosra jutó mozitermek száma mára a tizedére esett vissza, ennek következtében az ország lakosságának több mint fele olyan településen él, ahol nincs állandó mozi! A határon túli magyarlakta területeken még tragikusabb a helyzet – egész megyék vannak, ahol évtizedek óta egyetlen működő mozi sincs.

Közben fejlődött a technika: a multiplexek székei kényelmesek, van hely a kólának, pattogatott kukoricának, a hang dolby digitálban dübörög, és ha olyan jegyet váltunk, film közben még szagokat és vízpermetet is kaphatunk a nyakunkba. Élmény van tehát dögivel, de nem a hagyományos módon, közös csöndek és rácsodálkozások helyett professzionális ijesztgetés és álomgyártás folyik. Nem mondom, hogy ez jobb vagy rosszabb, de más – olyan, mint amilyen a világ lett körülöttünk.

Pár éve Delhiben jártam, és ottani ismerősöm unszolására elmentem egy helyi moziba. Nem hollywoodi produkciót adtak, van nekik saját álomgyáruk Bollywood néven. Zenés indiai film ment (nem tudom, arrafelé készül-e egyáltalán nem zenés produkció), és az élmény minden várakozásomat felülmúlta. A hely és a közönség legalább annyit hozzátett a látványhoz, mint a filmvásznon pergő események. A közel öt óra(!) alatt minden megesett, ami egy közösségi helyen megtörténhet: az emberek ettek (komplett menüt lehetett rendelni a székek között egyensúlyozó mozgóárusoktól), ittak, kimentek a mosdóba, felálltak táncolni, sírtak és nevettek, adott esetben pedig egymással összeveszve tárgyalták meg a látottakat. A többségnek különösen tetsző jeleneteket többször is visszatapsolták (ilyenkor a mozigépész leállt, és visszatekerte a filmet!), és ha egy negatív szereplő bukkant fel, felemelt kézzel fenyegették vagy a vászon elé rohanva leköpdösték! Szó szerint együtt éltek a cselekménnyel, de olyan elképesztő intenzitással, ami Európában egyszerűen elképzelhetetlen. Tulajdonképpen megélték a filmet, így egy mozilátogatás annyira intenzív élménnyé vált számukra, mint itthon egy különösen eseménydús lakodalom. Ott és akkor értettem meg gyermekkorom egyik szürreális epizódját, amikor a parajdi moziban az Emlékek lánca című szirupos indiai alkotás zenés jeleneteinek egy részénél a helyi cigányok táncra perdültek.

Mindez azért is jut eszembe, mert nagy csendben forradalom zajlott le a hazai mozis piacon is. Ennek egyik eleme, hogy a Lovasíjász című dokumentumfilm lenyilazta a magyar játékfilmek többségét: úgy csinált meseszerű, százezer közeli nézőszámot, hogy kezdetben csak nézői kérésre vetítették. Az alternatív forgalmazásra gyaníthatóan kényszerű okokból került sor, mert a plázák kezdetben nem akarták műsorukra tűzni, így közönségtalálkozók keretében vitték el a produkciót oda, ahonnan meghívás érkezett. Mozgalom kerekedett belőle sok ezres Facebook-csoporttal, és sok esetben a film után is a teremben maradtak a nézők, hogy megbeszéljék az élményt. Egészen más irányból, de valami hasonlóval próbálkoztak a Balaton Method alkotói is, és itt már maga a film is közösségi finanszírozásban készült. A klipfilm tizenhét magyar (zömükben alternatív) együttes egy-egy számát mutatja be emblematikus balatoni helyszíneken, és jobbára csak meghívás alapján vetítették, néha koncerteket is szervezve utána a nézőknek. 

Egy másik, sikeresnek tűnő kísérleten vannak túl a Szepsy István borászról portréfilmet készítő dokumentumfilmesek. A szeretet mint tőke című alkotás premierjére a budapesti Uránia moziban került sor úgy, hogy utána a Mádi Kör borait lehetett megkóstolni. A három és fél ezer forintért árult jegyek pillanatok alatt elfogytak, természetesen telt ház volt, és a filmet (no meg a borokat) több vidéki helyszínre is meginvitálták.

Ugyancsak a régi időket idéző kezdeményezés szökkent szárba Székelyföldön. Mivel ott régen a kisebb településeket rendszeresen meglátogatták mozgó mozigépészek (karavánnak hívták őket), most vándormozi néven élesztették újjá a szokást. HD minőségű projektorral, mobil vászonnal mennek el bárhova, ahova meghívják őket. Nem véletlen, hogy a Lovasíjásszal indultak ott is, és a film Székelyudvarhelyen már két telt házat hozott.

Otthonról felkerekedni, közösen, nagy vásznon filmet nézni jobb, mint a telefon képernyőjét vagy a monitort bámulni. Ezt nem elég elmondani, különleges élményt kell kínálni, és akkor talán megérjük, hogy azok is beszoknak a mozikba, akiknek ezt eddig sohasem volt alkalmuk megtapasztalni.