Fel lehet tenni a kérdést: mi végre e felhajtás, és nem lett volna-e helyük máshol a csapat felkészítésére szánt állami tízmillióknak? Közhely, de a csúcsgasztronómia hasonlatos a Forma–1-hez: amit ott ma kipróbálnak, az tíz év múlva szériafelszerelés lehet a háztartásokban. A sikeres budapesti döntő és a jó magyar szereplés felteheti az országot a világ gasztrotérképére, és akkor talán nemcsak legénybúcsús nyugat-európai fiatalok jönnek telehányni a hetedik kerületet, hanem jól fizető, a kulináris élmények mellett egyéb értékeinkre is kíváncsi turisták.
Széll Tamás már a jó ideje zajló magyar gasztroforradalom világszínvonalú eredménye. Nem véletlen az sem, hogy immár öt Michelin-csillagos étterem van Budapesten, és ahhoz sem kell nagy jóstehetség, hogy kimondjam: márciusban valószínűleg újabb konyha, a Bábel is csatlakozik az elit csapathoz. Faramuci helyzet: a magyar gasztronómia képzeletbeli épületének homlokzata elkészült és jól mutat, most már csak az alapokat kellene rendbe hozni. Nincsenek olcsó és jó helyek, és ami a legfájóbb, alig van tartósan jó minőséget biztosítani képes hazai beszállítóipar. Agrárország vagyunk (voltunk?), de a séfek kénytelenek francia vagy olasz piacokon vásárolni.
Szép dolog a nemzetközi szakácssiker, de akkor lehet majd hátradőlni, ha lesz jó néhány csúcsminőségű alapanyag is. Egyszer talán eljutunk oda, hogy például csirkefronton nem csak két opciónk lesz: a hipermarketes olcsó, de katasztrofális ízű, illetve az ötezer forintos kilónkénti áron beszerezhető bresse-i.
