Régen izgultam annyit monitor előtt görnyedve, mint szerda délután a szakadozó netes közvetítést nézve a világ leghíresebb szakácsversenyéről. Nesze neked huszonegyedik század, pedig nem egy másik bolygóról érkezett (volna) a kép, hanem egy lyoni csarnokból. Ráadásul a franciák nem aprózták el a dolgot, ugyanis már másfél órája tartott a díjátadási ceremónia, de még mindig nem tudtuk, ki nyert. Az már kiderült, hogy Izland csapata a harmadik, és Norvégia a második, de minden bizonnyal nem én voltam az egyetlen magyar, aki a körmét rágva szurkolt abban bízva, hogy megismétlődik a tavalyi budapesti csoda. A Bocuse d’Or európai döntőjében ugyanis Széll Tamás nevét mondták ki utoljára, vagyis nagy meglepetésre ő nyerte a versenyt, és a rendezvénysorozat harmincéves történetében sokszor előfordult, hogy a világdöntőn is az európai győztes állhatott a dobogó legfelsőbb fokára. A csoda azonban elmaradt, most először nem európai csapat győzött. A sors fintora, hogy az az Amerika vitte el a pálmát, amely a gyorséttermekkel és a génmódosított élelmiszereivel talán a legtöbb csapást mérte a világ gasztronómiájára. A kontinensnyi ország finoman szólva sem a konyhájáról híres, és ez azért baj, mert ezzel a győzelemmel most jó adag muníciót szolgáltat azoknak, akik azt vallják: a csúcsgasztronómia a valóságtól elrugaszkodott pepecselés, és nincs túl sok köze ahhoz, mi kerül a hétköznapi családok asztalára.
Néhány percnyi csalódottság után péntek este rájöttem, egy csepp okunk sincs a szomorúságra. Széll Tamás és csapata alig tizenhat ponttal lemaradva a dobogóról a negyedik helyen végzett, megelőzve a házigazda franciákat és olyan új gasztronagyhatalmakat, mint a svédek vagy a dánok, nem beszélve az olaszokról, akik ki sem jutottak a világdöntő legjobb huszonnégy csapata közé. Ráadásul a magyaroké lett a legjobb hústál, saját pályájukon verve meg a franciákat a bresse-i csirkével, az idei verseny kötelező alapanyagával. (Megkaptuk még a legjobb plakát díját is, de ennek nem sok értelmét látom egy szakácsversenyen.) A Michelin-csillagos magyar séf egyébként második alkalommal vett részt a versenyen, és a tendencia jó: 2013-ban tizedik lett, most negyedik, tehát huszonegyben irány a csillagos ég.
Fel lehet tenni a kérdést: mi végre e felhajtás, és nem lett volna-e helyük máshol a csapat felkészítésére szánt állami tízmillióknak? Közhely, de a csúcsgasztronómia hasonlatos a Forma–1-hez: amit ott ma kipróbálnak, az tíz év múlva szériafelszerelés lehet a háztartásokban. A sikeres budapesti döntő és a jó magyar szereplés felteheti az országot a világ gasztrotérképére, és akkor talán nemcsak legénybúcsús nyugat-európai fiatalok jönnek telehányni a hetedik kerületet, hanem jól fizető, a kulináris élmények mellett egyéb értékeinkre is kíváncsi turisták.
Széll Tamás már a jó ideje zajló magyar gasztroforradalom világszínvonalú eredménye. Nem véletlen az sem, hogy immár öt Michelin-csillagos étterem van Budapesten, és ahhoz sem kell nagy jóstehetség, hogy kimondjam: márciusban valószínűleg újabb konyha, a Bábel is csatlakozik az elit csapathoz. Faramuci helyzet: a magyar gasztronómia képzeletbeli épületének homlokzata elkészült és jól mutat, most már csak az alapokat kellene rendbe hozni. Nincsenek olcsó és jó helyek, és ami a legfájóbb, alig van tartósan jó minőséget biztosítani képes hazai beszállítóipar. Agrárország vagyunk (voltunk?), de a séfek kénytelenek francia vagy olasz piacokon vásárolni.
Szép dolog a nemzetközi szakácssiker, de akkor lehet majd hátradőlni, ha lesz jó néhány csúcsminőségű alapanyag is. Egyszer talán eljutunk oda, hogy például csirkefronton nem csak két opciónk lesz: a hipermarketes olcsó, de katasztrofális ízű, illetve az ötezer forintos kilónkénti áron beszerezhető bresse-i.
