Kétezernégyes csúfos vereségük után például a Demokrata Párt tanácsadói úgy gondolták, sikertelenségük oka abban rejlik, hogy a republikánusok jobban képesek megszólítani az átlag amerikait. Ahogy Bill Clinton egykori kommunikációs szakembere, James Carville megjegyezte, a republikánusok narratívát, a demokraták viszont litániát gyártottak. Szakpolitikai (részlet)kérdéseket állítottak szembe az amerikai kulturális hagyományokban mélyen gyökerező történetekkel, és csodálkoztak, hogy az üvegházhatás kérdése nem volt versenyképes a konzervatív narratívával. Nem véletlen, hogy ekkortájt született George Lakoff híres könyve, a keretezés tudományát piedesztálra helyező Ne gondolj az elefántra!, amelynek lényege az volt: nem szabad a progresszív mozgalomnak hagynia, hogy a konzervatív gondolkodás határozza meg az üzeneteit. Csakhogy a következő választásokon a demokraták egyáltalán nem egy új narratívával nyertek, hanem azzal, hogy a választók csalódtak a republikánus narratívában. Barack Obama ugyan új hangot vitt be az amerikai politikába, azonban a Demokrata Párt, így Hillary Clinton sem tudta magáévá tenni az ő igencsak kritikus álláspontját. Ellenben továbbra sem dolgoztak ki saját narratívát. A 2016-os választás így arra mutatott rá, hogy nem elég abban bízni, hogy az ellenfél lejáratja magát, vagy hogy szakpolitikai érveléssel hitelteleníteni lehet a másik oldal narratíváját. S itt kanyarodunk vissza a Jobbik és a baloldali pártok helyzetéhez.
A Jobbikot leszámítva az ellenzéki térfélen eddig egyedül az LMP jött rá – saját kárán és kissé megkésve – arra, hogy a szakpolitikai javaslatok a politikai építkezés végén állnak, s nem az alapját képezik. Schiffer András nemrégiben egy interjúban azt nyilatkozta, hogy ha ma kellene stratégiát választania, akkor előbb kimenne szélsőbalra, majd onnan be középre. Fordított előjellel, de kísértetiesen hasonlóan, mint a Jobbik. E fáziskésés miatt azonban az LMP nem tud és nem is akar kormányváltó erőként fellépni. Inkább igyekszik távolságot tartani a baloldali összefogási kísérlettől, amelyben az MSZP még mindig az ellenzék vezető erejeként kívánja láttatni magát. Adott tehát két párt, amely nagyon más irányból érkezve, mégis ugyanarra a „rendszerváltó” pozícióra pályázik. A Jobbik jelenleg a Fidesz „önjáró” modelljét követi. Ez hosszú távú, több politikai cikluson átívelő, önálló narratívaépítést jelent egy nagyon erős történettel.
