Narratíva vagy litánia?

A magyar baloldal megújulási lehetőségeit behatárolja a narratíva hiánya.

Vona Gábor helyezkedése a 2018-as választások előtt leginkább abból a szempontból tanulságos, hogy rávilágít, miért nem képes a baloldal új választói rétegeket megszólítani. A Jobbik ugyanis megalakulása óta másodszor vázolja fel narratíváját arról, hogy hogyan látja Magyarországot, és milyen irányba szeretné elmozdítani. A balliberális oldal pártjairól ugyanakkor nem tudnánk hasonló történetet mondani. S mielőtt bárki programpontokat kezdene sorolni: a szakpolitika fontos, de nem narratíva. Ahogyan Orbán Viktor leváltásának is normál esetben politikai célnak kellene lennie, nem pedig identitásképző eszköznek. Egyszerűbben fogalmazva, Orbán Viktor leváltása sem narratíva. Legfőképp nem baloldali narratíva.

Mindez nem azt jelenti, hogy a magyar baloldal képtelen volna arra, hogy felvázoljon egy saját narratívát. Azt azonban látni kell, hogy a magyar pártpolitika erőteljesen függ a nemzetközi trendektől. A baloldal akkor volt a legsikeresebb, amikor a liberális demokrácia és a progresszív értékek nemzetközileg is felívelő ágon voltak, s a Fidesz akkor tudott igazán megerősödni, amikor a nemzetközi liberális dominancián megjelentek az első repedések. E tekintetben a Fidesz elszakadt a nemzetközi trendeket követő hagyományoktól, s önálló történettel állt elő. Mindezt azért fontos szem előtt tartani, mert jelenleg a liberális demokrácia éppúgy narratíva hiányában van, mint a magyar baloldal, ami erősen behatárolja megújulási lehetőségeit.

Természetesen voltak korszakok, amikor a progresszív, liberális oldal képviselői domináns, a nemzetközi politikát is meghatározó narratívával rendelkeztek. Gondoljunk csak Franklin Delano Roosevelt korszakalkotó rádióbeszédeire vagy a Tony Blair által fémjelzett harmadikutas politikára. Ezek nemcsak technikai, kommunikációs innovációt vittek a baloldali politikába, hanem érzelmeket is. Mindkét korszak vezető politikusa olyan alapvető kérdésekre adott választ, hogy a baloldal mint közösség micsoda, és mit akar. Mik az értékei, hova szeretné eljuttatni az országot. S ami a legfontosabb, nem politikai ellenfeleikhez képest határozták meg magukat, hanem önálló entitásként. Ezen sikerek ellenére mégis éles vita övezi a baloldal szellemi hátországában az ilyen típusú narratívák szükségességét. Korszaktól függően hol csodaszerként tekintenek rá, hol teljes mértékben elvetik, egyfajta jobboldali szemfényvesztésnek titulálva azt.

Kétezernégyes csúfos vereségük után például a Demokrata Párt tanácsadói úgy gondolták, sikertelenségük oka abban rejlik, hogy a republikánusok jobban képesek megszólítani az átlag amerikait. Ahogy Bill Clinton egykori kommunikációs szakembere, James Carville megjegyezte, a republikánusok narratívát, a demokraták viszont litániát gyártottak. Szakpolitikai (részlet)kérdéseket állítottak szembe az amerikai kulturális hagyományokban mélyen gyökerező történetekkel, és csodálkoztak, hogy az üvegházhatás kérdése nem volt versenyképes a konzervatív narratívával. Nem véletlen, hogy ekkortájt született George Lakoff híres könyve, a keretezés tudományát piedesztálra helyező Ne gondolj az elefántra!, amelynek lényege az volt: nem szabad a progresszív mozgalomnak hagynia, hogy a konzervatív gondolkodás határozza meg az üzeneteit. Csakhogy a következő választásokon a demokraták egyáltalán nem egy új narratívával nyertek, hanem azzal, hogy a választók csalódtak a republikánus narratívában. Barack Obama ugyan új hangot vitt be az amerikai politikába, azonban a Demokrata Párt, így Hillary Clinton sem tudta magáévá tenni az ő igencsak kritikus álláspontját. Ellenben továbbra sem dolgoztak ki saját narratívát. A 2016-os választás így arra mutatott rá, hogy nem elég abban bízni, hogy az ellenfél lejáratja magát, vagy hogy szakpolitikai érveléssel hitelteleníteni lehet a másik oldal narratíváját. S itt kanyarodunk vissza a Jobbik és a baloldali pártok helyzetéhez.

A Jobbikot leszámítva az ellenzéki térfélen eddig egyedül az LMP jött rá – saját kárán és kissé megkésve – arra, hogy a szakpolitikai javaslatok a politikai építkezés végén állnak, s nem az alapját képezik. Schiffer András nemrégiben egy interjúban azt nyilatkozta, hogy ha ma kellene stratégiát választania, akkor előbb kimenne szélsőbalra, majd onnan be középre. Fordított előjellel, de kísértetiesen hasonlóan, mint a Jobbik. E fáziskésés miatt azonban az LMP nem tud és nem is akar kormányváltó erőként fellépni. Inkább igyekszik távolságot tartani a baloldali összefogási kísérlettől, amelyben az MSZP még mindig az ellenzék vezető erejeként kívánja láttatni magát. Adott tehát két párt, amely nagyon más irányból érkezve, mégis ugyanarra a „rendszerváltó” pozícióra pályázik. A Jobbik jelenleg a Fidesz „önjáró” modelljét követi. Ez hosszú távú, több politikai cikluson átívelő, önálló narratívaépítést jelent egy nagyon erős történettel.

A párt vagy legalábbis a párt vezetője azt is felismerte: ahhoz, hogy egy ellenzéki erőből kormányzó erő váljon, olykor hátra kell hagyni az eredeti arculatot, és teljes ideológiai váltást szükséges végrehajtani. Az MSZP ezzel szemben úgy gondolja, elég, ha lerántja a leplet az ellenfél „valódi énjéről”. Nem lesz elég. Tartalom, történet, vízió nélkül nem. De tételezzük fel, hogy a Fidesz buborékja hirtelen mégis kipukkanna, s a szavazók úgy döntenek, az arc nélküli, de biztos pártot választják. Még mindig ott az amerikai demokraták intő példája. Valójában azonban a szocialista pártnak ma csupán két választása van, és egyik sem rövid távú projekt. Vagy kivárja, amíg létrejön egy új nemzetközi narratíva, amelyre rácsatlakozhat, vagy a Fidesz és a Jobbik példáját követve önálló narratívával áll elő.