Aranykor vagy zsákutca?

A dualizmus időszakának Magyarországa felzárkózásban jobban teljesített, mint a rendszerváltás utáni.

Százötven éve egyezett ki a Habsburg-ház és Magyarország. Hazánk megerősítette a Pragmatica Sanctióban (1723) rögzített „oszthatatlan és elválaszthatatlan” szövetséget a birodalommal, Bécs pedig helyreállította az alkotmányos kormányzást a Magyar Királyság területén. Lényegében új államalakulat jött létre: Ausztria–Magyarország, másként az Osztrák–Magyar Monarchia. Kompromisszum született, amelyben a magyar fél nemcsak 1849-ből – a trónfosztásból –, hanem valamelyest ’48-ból is engedett. Ausztriát és Magyarországot nem pusztán az uralkodó személye kötötte össze egy laza perszonálunió keretében; a közös külügy és hadügy, valamint az ezek intézéséhez szükséges pénzügyek szorosabb köteléket jelentettek. És a történelmi Magyarország számára végzeteset, mint az fél évszázad múltán, a vesztes világháború idején kiderült, igazolva Kossuth Lajos aggodalmát.

Áder János köztársasági elnök újévi köszöntőjében a nyugatos polgárosodás aranykoraként méltatta a kiegyezést követő évtizedeket, megjegyezve, hogy talán nekünk is volna mit ellesnünk akkori elődeinktől. Ha csak annyit ért el szavaival az államfő, hogy ráirányította figyelmünket az amúgy csöndben beköszöntött jubileumi évre, már köszönet jár érte. Függetlenül attól, hogy volt-e belpolitikai célja mondandójának, s lesz-e valamilyen hatása. Azt már most leszögezhetjük, hogy a kiegyezés tető alá hozója, a haza bölcse, Deák Ferenc alakjának megidézése nem fogja betemetni azokat a bizonyos árkokat.

Talán hasznos lehet 1848 és 1867, illetve 1956 és 1989 viszonyát megvizsgálni. Két, külső hatalom által levert forradalom és szabadságharc; két, tárgyalásos úton megvalósított politikai fordulat. Áder János a dualizmusról szólva aranykorról beszélt. Az utókor ítélete valóban inkább pozitív, de érdemes tudni, hogy sem a kortársak, sem a későbbi nagy gondolkodók véleménye nem egyöntetűen elismerő a kiegyezésről és arról, ami utána következett. Szekfű Gyula felmagasztalta Deák Ferenc művét; a Három nemzedékben (1920) az 1848-as célok maradéktalan megvalósulását látta a kiegyezésben. Deák nála Széchenyihez hasonló hős, aki józan politikusként, Kossuth retorikai túlzásaitól és mindenféle radikalizmustól mentesen képviselte és védte meg a történelmi Magyarország, a politikai – tehát a nemzetiségeket is magában foglaló – nemzet érdekeit. Kárhoztatta az 1867 utáni baloldali, függetlenségpárti ellenzéket, amely a közjogi harcot tette a közélet centrális problémájává, támadva a nehézségeken bukdácsoló kormányzó erőt, erodálva a kiegyezés hitelét: „Deák programmja a valóság talaján állva gyatra homokbuckákban is megbotlott, mialatt a 48-as programm szabadon lengett az utópisztikus magasságokban és nevette a földönkúszók köznapi nehézségeit. A küzdelem tehát egyenlőtlen volt.” Vagyis Szekfű nem magában a deáki kiegyezésben látta az azt követő időszak általa vélelmezett morális hanyatlásának okát.

Kiegyezésvita

– Zsákutcás történelmeink és a politikai percverseny – Csizmadia Ervin írása
– Ki emeli fel a kiegyezés zászlaját? – Gazda Albert írása
– Kénytelen, kelletlen – a kiegyezéshez vezető utak Pethő Tibor tollából

Egészen máshogy értékelt Bibó István. Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem (1948) című esszéjében úgy vélte, hogy a passzív ellenállás időszakában megroppant a nemzeti értelmiség és a haladó köznemesség. Utóbbi a jobbágyfelszabadítás miatt is bajba került, türelmetlenül várta a patthelyzet feloldását. És eközben elveszett a tisztánlátás képessége, torzult a valóságérzékelés. A levert szabadságharc nyomán félrevezető módon a Monarchia rendíthetetlenségének tudata fészkelte be magát a magyarság lelkébe. A kiegyezés folyamatában Bibó szerint a felek túlbecsülték egymás erejét. Az egész konstrukció hazug: az osztrákok azzal csapták be magukat, hogy megvan a birodalmuk; a magyarok azzal, megvan az önálló államuk. Az ép valóságérzékelés és ép reagálóképesség hiánya nagyban hozzájárult Trianonhoz, a katasztrófa pedig kedvező színben tüntette föl a kiegyezést és a Monarchiát. Talán kevesen tudják, hogy Bibó István ismert szavai a hazugságról éppen a kiegyezésre utaltak: „Az általánosan elterjedt ellenkező nézettel szemben le kell szögeznünk, hogy a politikában hazudni nem lehet. Pontosabban: lehet itt-ott hazugságokat mondani, de nem lehet hazugságra politikai konstrukciókat, politikai programot felépíteni. A kiegyezés további sorsa különös világossággal megmutatja, hogy a hazugság a politikában hogyan bosszulja meg magát.”

Természetesen nem akarhatok igazságot tenni a két gondolkodó, a kiegyezés barátai és bírálói között. Számomra Bibó érvel meggyőzőbben, de ő – mint arra nemsokára utalni fogok – valami nagyon fontosról mintha egy kicsit megfeledkezett volna.

Bibót követve és rátérve korunkra érdemes feltennünk a kérdést: 1989–90-ben a közösségünket jellemezte-e és vajon ma jellemzi-e az ép valóságérzékelés, az ép reagálóképesség? A rendszerváltás pillanatában mintha jellemezte volna. Míg Deákék türelemmel kivárták az osztrák pozíciók meggyengülését az európai színtéren, a múlt század nyolcvanas éveinek végén az addig szinte láthatatlan ellenzék a változás szelét megérezve hamar megszervezte magát, s gyorsan reagált a szovjet birodalom nem várt elbizonytalanodása kínálta történelmi lehetőségre. Nem forradalmi módszerekkel, hanem tárgyalásos úton zajlott az átmenet. Az elitek alkuja volt a rendszerváltás, de volt társadalmi felhajtóerő: tömegek az utcán, ellenzéki győzelmek az időközi választásokon ’89 nyarán. Ahogy az osztrák önkényuralom időszakában is voltak tömegmegmozdulások; 1860 tavaszán, Széchenyi István halálakor például több tízezren hajtottak fejet Pesten a legnagyobb magyar alakja előtt. Más kérdés, hogy a változást óhajtó sokaság 1867, majd 1990 után mennyire volt elégedett, mennyire érezte magáénak a kiegyezés, illetve a rendszerváltás rendszerét (copyright Tellér Gyula).

Máig visszatérő panasz, hogy a kommunizmus évtizedei után elmaradt az igazságtétel, sőt, hatalom- és vagyonátmentésnek lehetett tanúja az ország. (A kiegyezés kiemelkedő aktusaként magyar királlyá koronázott Ferenc József „elszámoltatása” a szabadságharcot követő megtorlásért, Haynau rémuralmáért, a jogtiprások sokaságáért szóba sem jöhetett.) Ám a döntő pillanatban a többség békés átalakulást akart, amelynek lett ára, de amely a huszadik század oly sok véres rezsimváltása után mégiscsak eredmény. És ne feledjük: az 1990-ben megválasztott parlamentben a magukat rendszerváltónak nevező erők nem kétharmados, hanem négyötödös többségben voltak! Ha egységesen akarják, megteremtik az elszámoltatás alkotmányos kereteit, s a gazdasági-társadalmi átalakulás is folyhatott volna más mederben. Talán az MDF-kormányban sem volt meg az igazságtételre az átütő akarat, az akkori erős liberális ellenzék (SZDSZ, Fidesz) pedig egyenesen gáncsolt mindenfajta ilyen elképzelést. Egy biztos, a katarzis, vagy ahogy Kónya Imre memoárja címében fogalmaz: az ünnep elmaradt.

Az 1990-től 2010-ig, a Fidesz kétharmados győzelméig eltelt időszak némi leegyszerűsítéssel a konszenzuális demokrácia fogalmával írható le, amelyet a hatalommegosztás változatos formái jellemeztek. Részben a politikai osztály és csatolt részei züllöttsége miatt ez a modell bukott meg hét éve, s a többségi demokrácia modelljére váltó Fidesz az átmeneti alkotmány helyett erőből elfogadtatott új alaptörvénnyel szimbolikusan is igyekezett lezárni az átalakulás ellentmondásos időszakát. A politikai erők fokozódó, engesztelhetetlen szembenállása ölte meg a konszenzuális demokrácia eredményességéhez szükséges alkuképességet, amely 1989–90-ben még megvolt. S ha valahogy mégis sikerült alkut kötni, az is inkább működésképtelen struktúrákat szült. A Fidesz által képviselt hatalomgyakorlási modellről korai lenne ítéletet mondani; bizonyosan nem az az egyetlen legitim demokráciafelfogás, amely 2010-ig domináns volt hazánkban. Az inga mindenesetre erősen visszalengett, megbillent a hatalmi egyensúly, a kormányzat pedig folyamatosan offenzívát folytat minden tőle független szereplő ellen, sokak szerint lassan a joguralom alapjait kezdi ki. Az erős ellenzék tartós hiányával a végrehajtó hatalom legfőbb féke és ellensúlya tűnt el. Végső soron minden rendszert az eredmény legitimál. Orbán Viktoré esetében még nincs itt az ítéletmondás ideje, a 2010 előtti esetében – amelynek egyik fontos szereplője és alakítója paradox módon a mai miniszterelnök – már igen.

Kilencvenben hamar jött a csalódás, ahogy a politikai rendszer működését illetően 1867 után is. Választási korrupció, politikai alapon megbízott állami tisztviselők, zűrzavaros pártharcok és -szakadások, parlamenti obstrukció, botrányok sora. Jellemző, hogy a feddhetetlen Deák Ferenc mindjobban a háttérbe vonult, élete alkonyán semmilyen formális tisztséget nem vállalt. A pályája elején az osztrák önkényuralom ellen küzdő, a kiegyezést kezdetben kritizáló Tisza Kálmán miniszterelnökként (1875–90), illetve a harminc évig (!) kormányzó Szabadelvű Párt vezetőjeként a napi válságok ellenére a rendszer stabilizálója lett. Ha törekvései és pályaíve alapján Orbán Viktor előképét keressük, akkor Tisza Kálmán az egyik találat, még ha a mai kormányfő állítólag irtózik is a konszolidáció emlegetésétől.

Az akkori magyar uralkodó osztály legfőbb törekvése, hogy magyar központúvá tegye a Monarchiát, illuzórikus volt. A kiegyezést értékelve azonban Bibó Istvánnal ellentétben nem lehet eltekinteni attól, amiről Áder János beszélt. Ahogy a rendszerváltásé, úgy a kiegyezés értelme is a felzárkózás volt, s Magyarország minden társadalmi feszültség – a birtokviszonyok megoldatlansága, a tömegessé vált munkásság küzdelmei, a választójog kiterjesztéséről folytatott viták, a nemzetiségek helyzete stb. – ellenére ekkor valóban fényes pályát futott be. Az ipar, a közlekedés, a mezőgazdaság, a szellemi élet, a művelődés, az oktatás terén egyaránt. A Monarchia építészeti öröksége városainkban ma is kézzelfogható. Minden mutatószám tanúsága szerint évtizedeken át folyamatos volt a felzárkózás Ausztriához és Európa vezető gazdasági hatalmaihoz. Volt, amiben egyenesen élen jártunk, lásd földalatti, telefon. Az 1873-as bécsi tőzsdekrach sem akasztotta meg tartósan a fejlődést. Gombamód szaporodtak a hitelintézetek, dőlt hozzánk a külföldi tőke. A demográfiai adatok önmagukért beszélnek: 1850-ben 13,8, 1869-ben 15,4, 1910-ben 20,9 millió volt Magyarország lélekszáma (a magyar és a szláv etnikum arányának alakulása viszont előrevetítette a széthullást); és természetesen növekedett az átlagos életkor. Az elvándorlás akkor is tömeges volt, de Amerika szinte minden európai országból szívta el a munkaerőt. Andrássy Gyula a Monarchia közös külügyminisztereként az európai politika formálója volt, elég itt az 1878-as berlini kongresszusra utalni. Magyarország akkor valóban a történelem főutcáján haladt.

A kiegyezés számos akadályt elhárított a polgári fejlődés útjából, az alkotás szinte végtelen energiáit szabadította fel. Nem eltagadva az 1990-es fordulat történelmi jelentőségét és az azóta elért eredményeket, erős kétségeim vannak afelől, hogy az utókor hasonló elismeréssel nyilatkozik majd a mögöttünk hagyott most már lassan három évtizedről, mint a dualizmus időszakáról. Hazánk a posztszovjet térség éllovasaként vágott bele a parlamentáris demokrácia és a piacgazdaság kalandjába, ma az a távlati cél, hogy utolérjük a régiós versenytársakat. Ezt pedig már végképp nem lehet az átalakulás „járulékos veszteségeivel” magyarázni, a rendszerváltás rendszerében domináns neoliberális felfogás szükségtelen áldozatokkal is járt. Felzárkózásban a dualizmus kori Magyarország jobban teljesített. Ha igazat adnánk is Bibó Istvánnak, megjegyezhetjük: zsákutca és zsákutca között is lehet óriási különbség. Annak vizsgálata, hogy mit csináltunk jól akkor, és most mit rosszul, talán a jövőre nézve is fontos tanulságokkal szolgálhat.

Ha van tehát az államfő újévi köszöntőjének aktuális üzenete, akkor az az lehet, hogy el kell hárítani a fejlődés útjában álló akadályokat, amihez elengedhetetlen a valóság pontos ismerete. És persze a jámbor óhaj: a közösség hasznára lenne, ha közéletünkben a kompromisszumkeresés nem a gyávaság, a megalkuvás szinonimája lenne; az észszerű egyezség nem sötét szándékokat kendőző paktum; s az erőpolitika teret hagyna a nagyvonalúságnak, a méltányosságnak és az irgalomnak. Igény bizonyosan van rá, meglehet, lesz is ennek a politikai kultúrának képviselője, de a választást felvezető év aligha hoz enyhülést. Épp ellenkezőleg.

A mai helyzet és 1867 között erőltetett volna párhuzamot keresni. A kiegyezéshez két fél kell. A hatalom, amely valamiért fenyegetve látja a helyzetét. És a másik oldal, amely érzi, hogy van keresnivalója, s céljai eléréséért hajlandó tárgyalni, kész a kompromisszumra is. Ilyen helyzet volt ’89-ben Magyarországon és Lengyelországban. Eleve kérdéses, létezik-e ilyen párhuzam egy demokratikusan megválasztott kormány és ellenzéke közötti viszonyra vonatkoztatva. Az ellenzék egy része ma a rendszer kereteit szeretné megváltoztatni. Felettébb kétséges kimenetelű vállalkozás. Ráadásul az irreális cél kitűzése a reális cél elérését is megnehezíti.

Ma nincs „kiegyezéses” helyzet. Egy ilyen képzeletbeli alku egyik lehetséges szereplőjét nem szorítja kényszer és belátás erre, a másikból pedig hiányzik a belátás mellett a képesség és az erő. A kérdés ismételten csak az, politikai közösségünk birtokában van-e ama bizonyos ép valóságérzékelésnek és ép reagálóképességnek. Nagy szükségünk lenne rá, hiszen – mint azt az elmúlt év eseményei is ékesen bizonyították – a történelemnek nincs vége.