Aranykor vagy zsákutca?

A dualizmus időszakának Magyarországa felzárkózásban jobban teljesített, mint a rendszerváltás utáni.

Kiegyezésvita

– Zsákutcás történelmeink és a politikai percverseny – Csizmadia Ervin írása
– Ki emeli fel a kiegyezés zászlaját? – Gazda Albert írása
– Kénytelen, kelletlen – a kiegyezéshez vezető utak Pethő Tibor tollából

Egészen máshogy értékelt Bibó István. Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem (1948) című esszéjében úgy vélte, hogy a passzív ellenállás időszakában megroppant a nemzeti értelmiség és a haladó köznemesség. Utóbbi a jobbágyfelszabadítás miatt is bajba került, türelmetlenül várta a patthelyzet feloldását. És eközben elveszett a tisztánlátás képessége, torzult a valóságérzékelés. A levert szabadságharc nyomán félrevezető módon a Monarchia rendíthetetlenségének tudata fészkelte be magát a magyarság lelkébe. A kiegyezés folyamatában Bibó szerint a felek túlbecsülték egymás erejét. Az egész konstrukció hazug: az osztrákok azzal csapták be magukat, hogy megvan a birodalmuk; a magyarok azzal, megvan az önálló államuk. Az ép valóságérzékelés és ép reagálóképesség hiánya nagyban hozzájárult Trianonhoz, a katasztrófa pedig kedvező színben tüntette föl a kiegyezést és a Monarchiát. Talán kevesen tudják, hogy Bibó István ismert szavai a hazugságról éppen a kiegyezésre utaltak: „Az általánosan elterjedt ellenkező nézettel szemben le kell szögeznünk, hogy a politikában hazudni nem lehet. Pontosabban: lehet itt-ott hazugságokat mondani, de nem lehet hazugságra politikai konstrukciókat, politikai programot felépíteni. A kiegyezés további sorsa különös világossággal megmutatja, hogy a hazugság a politikában hogyan bosszulja meg magát.”

Természetesen nem akarhatok igazságot tenni a két gondolkodó, a kiegyezés barátai és bírálói között. Számomra Bibó érvel meggyőzőbben, de ő – mint arra nemsokára utalni fogok – valami nagyon fontosról mintha egy kicsit megfeledkezett volna.

Bibót követve és rátérve korunkra érdemes feltennünk a kérdést: 1989–90-ben a közösségünket jellemezte-e és vajon ma jellemzi-e az ép valóságérzékelés, az ép reagálóképesség? A rendszerváltás pillanatában mintha jellemezte volna. Míg Deákék türelemmel kivárták az osztrák pozíciók meggyengülését az európai színtéren, a múlt század nyolcvanas éveinek végén az addig szinte láthatatlan ellenzék a változás szelét megérezve hamar megszervezte magát, s gyorsan reagált a szovjet birodalom nem várt elbizonytalanodása kínálta történelmi lehetőségre. Nem forradalmi módszerekkel, hanem tárgyalásos úton zajlott az átmenet. Az elitek alkuja volt a rendszerváltás, de volt társadalmi felhajtóerő: tömegek az utcán, ellenzéki győzelmek az időközi választásokon ’89 nyarán. Ahogy az osztrák önkényuralom időszakában is voltak tömegmegmozdulások; 1860 tavaszán, Széchenyi István halálakor például több tízezren hajtottak fejet Pesten a legnagyobb magyar alakja előtt. Más kérdés, hogy a változást óhajtó sokaság 1867, majd 1990 után mennyire volt elégedett, mennyire érezte magáénak a kiegyezés, illetve a rendszerváltás rendszerét (copyright Tellér Gyula).

Máig visszatérő panasz, hogy a kommunizmus évtizedei után elmaradt az igazságtétel, sőt, hatalom- és vagyonátmentésnek lehetett tanúja az ország. (A kiegyezés kiemelkedő aktusaként magyar királlyá koronázott Ferenc József „elszámoltatása” a szabadságharcot követő megtorlásért, Haynau rémuralmáért, a jogtiprások sokaságáért szóba sem jöhetett.) Ám a döntő pillanatban a többség békés átalakulást akart, amelynek lett ára, de amely a huszadik század oly sok véres rezsimváltása után mégiscsak eredmény. És ne feledjük: az 1990-ben megválasztott parlamentben a magukat rendszerváltónak nevező erők nem kétharmados, hanem négyötödös többségben voltak! Ha egységesen akarják, megteremtik az elszámoltatás alkotmányos kereteit, s a gazdasági-társadalmi átalakulás is folyhatott volna más mederben. Talán az MDF-kormányban sem volt meg az igazságtételre az átütő akarat, az akkori erős liberális ellenzék (SZDSZ, Fidesz) pedig egyenesen gáncsolt mindenfajta ilyen elképzelést. Egy biztos, a katarzis, vagy ahogy Kónya Imre memoárja címében fogalmaz: az ünnep elmaradt.

Az 1990-től 2010-ig, a Fidesz kétharmados győzelméig eltelt időszak némi leegyszerűsítéssel a konszenzuális demokrácia fogalmával írható le, amelyet a hatalommegosztás változatos formái jellemeztek. Részben a politikai osztály és csatolt részei züllöttsége miatt ez a modell bukott meg hét éve, s a többségi demokrácia modelljére váltó Fidesz az átmeneti alkotmány helyett erőből elfogadtatott új alaptörvénnyel szimbolikusan is igyekezett lezárni az átalakulás ellentmondásos időszakát. A politikai erők fokozódó, engesztelhetetlen szembenállása ölte meg a konszenzuális demokrácia eredményességéhez szükséges alkuképességet, amely 1989–90-ben még megvolt. S ha valahogy mégis sikerült alkut kötni, az is inkább működésképtelen struktúrákat szült. A Fidesz által képviselt hatalomgyakorlási modellről korai lenne ítéletet mondani; bizonyosan nem az az egyetlen legitim demokráciafelfogás, amely 2010-ig domináns volt hazánkban. Az inga mindenesetre erősen visszalengett, megbillent a hatalmi egyensúly, a kormányzat pedig folyamatosan offenzívát folytat minden tőle független szereplő ellen, sokak szerint lassan a joguralom alapjait kezdi ki. Az erős ellenzék tartós hiányával a végrehajtó hatalom legfőbb féke és ellensúlya tűnt el. Végső soron minden rendszert az eredmény legitimál. Orbán Viktoré esetében még nincs itt az ítéletmondás ideje, a 2010 előtti esetében – amelynek egyik fontos szereplője és alakítója paradox módon a mai miniszterelnök – már igen.

Kilencvenben hamar jött a csalódás, ahogy a politikai rendszer működését illetően 1867 után is. Választási korrupció, politikai alapon megbízott állami tisztviselők, zűrzavaros pártharcok és -szakadások, parlamenti obstrukció, botrányok sora. Jellemző, hogy a feddhetetlen Deák Ferenc mindjobban a háttérbe vonult, élete alkonyán semmilyen formális tisztséget nem vállalt. A pályája elején az osztrák önkényuralom ellen küzdő, a kiegyezést kezdetben kritizáló Tisza Kálmán miniszterelnökként (1875–90), illetve a harminc évig (!) kormányzó Szabadelvű Párt vezetőjeként a napi válságok ellenére a rendszer stabilizálója lett. Ha törekvései és pályaíve alapján Orbán Viktor előképét keressük, akkor Tisza Kálmán az egyik találat, még ha a mai kormányfő állítólag irtózik is a konszolidáció emlegetésétől.

Az akkori magyar uralkodó osztály legfőbb törekvése, hogy magyar központúvá tegye a Monarchiát, illuzórikus volt. A kiegyezést értékelve azonban Bibó Istvánnal ellentétben nem lehet eltekinteni attól, amiről Áder János beszélt. Ahogy a rendszerváltásé, úgy a kiegyezés értelme is a felzárkózás volt, s Magyarország minden társadalmi feszültség – a birtokviszonyok megoldatlansága, a tömegessé vált munkásság küzdelmei, a választójog kiterjesztéséről folytatott viták, a nemzetiségek helyzete stb. – ellenére ekkor valóban fényes pályát futott be. Az ipar, a közlekedés, a mezőgazdaság, a szellemi élet, a művelődés, az oktatás terén egyaránt. A Monarchia építészeti öröksége városainkban ma is kézzelfogható. Minden mutatószám tanúsága szerint évtizedeken át folyamatos volt a felzárkózás Ausztriához és Európa vezető gazdasági hatalmaihoz. Volt, amiben egyenesen élen jártunk, lásd földalatti, telefon. Az 1873-as bécsi tőzsdekrach sem akasztotta meg tartósan a fejlődést. Gombamód szaporodtak a hitelintézetek, dőlt hozzánk a külföldi tőke. A demográfiai adatok önmagukért beszélnek: 1850-ben 13,8, 1869-ben 15,4, 1910-ben 20,9 millió volt Magyarország lélekszáma (a magyar és a szláv etnikum arányának alakulása viszont előrevetítette a széthullást); és természetesen növekedett az átlagos életkor. Az elvándorlás akkor is tömeges volt, de Amerika szinte minden európai országból szívta el a munkaerőt. Andrássy Gyula a Monarchia közös külügyminisztereként az európai politika formálója volt, elég itt az 1878-as berlini kongresszusra utalni. Magyarország akkor valóban a történelem főutcáján haladt.

A kiegyezés számos akadályt elhárított a polgári fejlődés útjából, az alkotás szinte végtelen energiáit szabadította fel. Nem eltagadva az 1990-es fordulat történelmi jelentőségét és az azóta elért eredményeket, erős kétségeim vannak afelől, hogy az utókor hasonló elismeréssel nyilatkozik majd a mögöttünk hagyott most már lassan három évtizedről, mint a dualizmus időszakáról. Hazánk a posztszovjet térség éllovasaként vágott bele a parlamentáris demokrácia és a piacgazdaság kalandjába, ma az a távlati cél, hogy utolérjük a régiós versenytársakat. Ezt pedig már végképp nem lehet az átalakulás „járulékos veszteségeivel” magyarázni, a rendszerváltás rendszerében domináns neoliberális felfogás szükségtelen áldozatokkal is járt. Felzárkózásban a dualizmus kori Magyarország jobban teljesített. Ha igazat adnánk is Bibó Istvánnak, megjegyezhetjük: zsákutca és zsákutca között is lehet óriási különbség. Annak vizsgálata, hogy mit csináltunk jól akkor, és most mit rosszul, talán a jövőre nézve is fontos tanulságokkal szolgálhat.

Ha van tehát az államfő újévi köszöntőjének aktuális üzenete, akkor az az lehet, hogy el kell hárítani a fejlődés útjában álló akadályokat, amihez elengedhetetlen a valóság pontos ismerete. És persze a jámbor óhaj: a közösség hasznára lenne, ha közéletünkben a kompromisszumkeresés nem a gyávaság, a megalkuvás szinonimája lenne; az észszerű egyezség nem sötét szándékokat kendőző paktum; s az erőpolitika teret hagyna a nagyvonalúságnak, a méltányosságnak és az irgalomnak. Igény bizonyosan van rá, meglehet, lesz is ennek a politikai kultúrának képviselője, de a választást felvezető év aligha hoz enyhülést. Épp ellenkezőleg.

A mai helyzet és 1867 között erőltetett volna párhuzamot keresni. A kiegyezéshez két fél kell. A hatalom, amely valamiért fenyegetve látja a helyzetét. És a másik oldal, amely érzi, hogy van keresnivalója, s céljai eléréséért hajlandó tárgyalni, kész a kompromisszumra is. Ilyen helyzet volt ’89-ben Magyarországon és Lengyelországban. Eleve kérdéses, létezik-e ilyen párhuzam egy demokratikusan megválasztott kormány és ellenzéke közötti viszonyra vonatkoztatva. Az ellenzék egy része ma a rendszer kereteit szeretné megváltoztatni. Felettébb kétséges kimenetelű vállalkozás. Ráadásul az irreális cél kitűzése a reális cél elérését is megnehezíti.

Ma nincs „kiegyezéses” helyzet. Egy ilyen képzeletbeli alku egyik lehetséges szereplőjét nem szorítja kényszer és belátás erre, a másikból pedig hiányzik a belátás mellett a képesség és az erő. A kérdés ismételten csak az, politikai közösségünk birtokában van-e ama bizonyos ép valóságérzékelésnek és ép reagálóképességnek. Nagy szükségünk lenne rá, hiszen – mint azt az elmúlt év eseményei is ékesen bizonyították – a történelemnek nincs vége.