Kénytelen, kelletlen – a kiegyezéshez vezető utak

Magyarország kontra Ciszlajtánia, avagy jól is jártunk, meg nem is.

Elnyomottakból hirtelen egy nagyhatalom egyik egyenjogú felévé váltunk – Andrássy Gyula, a kiegyezést követő első miniszterelnök (1867–1871) próbálta így leszerelni a dualista állam megszületését ellenségesen vagy félelemmel fogadó politikai ellenzéket. A Monarchia valamivel több, mint fél évszázada a középkorira, leginkább Mátyás uralmára emlékeztető virágkort, fejlődést hozott Magyarországnak, mégis: aki valamirevaló hazafinak tartotta magát, vagy a pokolba kívánta a „közhazát”, vagy a magyar nemzet nevében további kedvezményeket követelt. Különösebben a korabeli ausztriai németség sem volt elragadtatva a hatvanhetes konstellációtól, kényszermegoldásként élte meg. A birodalom legszilárdabb összetartó ereje nem a közös akarat vagy valamiféle közösségi érzés volt, hanem maga a dinasztia: a Habsburgokhoz való hűség, tisztelet mélyen beágyazott hagyományként élt a több mint hatszázezer négyzetkilométernyi területen Horvátországtól Galíciáig, Csehországtól Erdélyig.

Maga a Habsburg Birodalom (amelyet Magyarországon kívül mindenütt Ausztriaként emlegettek) egyébként eredendően nehezen definiálható képződmény volt: nemcsak a helyi németség otthona, de nemzetek feletti állam is. Olyan haza, amely nem létezik; a hazát a császár, a Habsburg-ház helyettesítette. Hogy a különös konglomerátum hosszú távú fennmaradása érdekében valamiféle, a birodalmat alapjaiban megváltoztató reformra szükség van, azzal az udvar a 19. század első felében, a liberalizmus és a nacionalizmus kivirágzásakor is már pontosan tisztában volt. Ha e téren kétségei támadtak volna, kijózaníthatta őket negyvennyolc–negyvenkilenc és a magyar függetlenség proklamálása. (A helyzet kényes voltát jól jellemezte Metternich korábbi, Széchenyinek szóló megjegyzése: „Ha csak egy követ is kiszed a boltozatból, összedől az egész!”)

Az uralkodóház az erőviszonyoktól, a politikai helyzet változásától függően hol a császárság föderalizálásával, hol pedig a magyarokkal való kiegyezéssel próbált gyógyírt találni a növekvő bajokra. Utóbbira egyébként feltétlenül szükség volt, hiszen Magyarország nélkül – elég egy pillantást vetni a térképre – a birodalom nem volt életképes; ellentétben mondjuk a periferikusabbnak tekinthető és kisebb cseh területekkel. (A magyarokkal való kiegyezésnek különben több évszázados hagyománya volt, elegendő csupán az 1606-os, a Bocskai-felkelést lezáró bécsi békére, a Bethlen Gáborral kötött több megállapodásra vagy a Rákóczi-szabadságharcot lezáró 1711-es szatmári békére gondolnunk.)

Kiegyezésvita

Zsákutcás történelmeink és a politikai percverseny – Csizmadia Ervin írása
Ki emeli fel a kiegyezés zászlaját? – Gazda Albert írása

A dualizmus vagy a centralizmussal kisebb-nagyobb mértékben átitatott föderalizmus dilemmája alapvetően határozza meg már 1848–49-et is. 1848-ban is legelőször a megállapodással kísérletezett a magyar forradalom realitását tudomásul vevő udvar: az áprilisi törvényekkel megvetették a birodalmon belüli, önálló polgári Magyarország alapjait, amelynek nemcsak felelős kormánya lett, de – ezt sokan elfelejtik – közös ügyei is a Lajtán túli császársággal. A kirobbanó harcok nyomán viszont természetszerűleg fordult az udvar a föderalizmus felé: már az 1849. márciusi, az egész birodalom szinte minden szegletében rendkívül népszerűtlen olmützi alkotmányt ennek egy erősen korlátozott változatára alapozták, de a magyar szabadságharc leverését követően is a központosítással elegyített önkormányzatiság elve került előtérbe az abszolutizmus részleges vagy teljes kiváltására. Az 1860-as októberi diploma már széles körű autonómiát adott volna a tartományoknak – köztük Magyarországnak és Erdélynek –, egyértelműen kivonva hatáskörükből a közös ügyeket: a külügyet és a hadügyet. A birodalmi tanácsban minden tartomány képviseltette volna magát, amit a felajánlott lehetőséggel elégedetlen magyar országgyűlés visszautasított.

A visszautasítástól, a magyar passzív rezisztenciától nem függetlenül kerülhetett újfent mindinkább előtérbe a dualista megoldási lehetőség. Ferenc József feloszlatta ugyan a magyar országgyűlést, ám 1862-ben már felkérte a konzervatív Apponyi Györgyöt, hogy készítsen emlékiratot a birodalom két központú átalakításáról. Némi hezitálás és pauza után a kiegyezési tapogatózások 1865-től, különösen Deák Ferenc kompromisszumot ajánló, a birodalmi érdekeket elsődlegesnek elfogadó, egyben a magyar érdekkel összeegyeztető híres Pesti Napló-beli húsvéti cikkének megjelenésétől kezdve felerősödtek.

Javában tartottak a tárgyalások, amikor látszólag váratlanul ismét előtérbe került a föderalizáció lehetősége. Az osztrák kormányt irányító Belcredi gróf által felvetett alternatív megoldás öt széles körű önkormányzattal és önálló parlamenttel rendelkező területtel számolt: Magyarországgal (és Erdéllyel), egy illír királysággal (Horvátország, Dalmácia és Szlovénia részvételével), a későbbi Német-Ausztriával, Cseh- és Morvaországgal, illetve Galíciával (lengyel uralmú országrészként). Az uralkodó, bár konzervatív alkatától egy föderalista megoldás egyáltalán nem állt távol, ekkorra már elkötelezte magát a magyarokkal való kiegyezés mellett.

Mindezt másik, jelentősebb dilemma kísérte: hogyan valósul meg a küszöbönálló német egység, Ausztria vezetésével vagy nélküle? Az osztrák győzelmet s vele a nagynémet megoldást egyébként is esélyesebbnek látták a kortársak. Tegyük hozzá: ha Ferenc József valóban vereséget mér 1866-ban Königgrätznél a poroszokra, feltehetően akkor sem igen változtatott volna – a közhiedelemmel ellentétben – a magyarokkal már körvonalazódó megállapodás részletein. Hiszen alapvető érdeke azt kívánta, hogy a hátában béke legyen. (Magyarországnak pedig ebben a szituációban az új, nagyobb birodalom perifériájára szorulva nyilván csökkent volna a jelentősége.) Ferenc József azonban vesztett, s ez főként Ausztria számára radikálisan új körülményeket teremtett. Ki kellett lépnie a Német Szövetségből, tudomásul kellett vennie, hogy közreműködése nélkül valósul meg a (kis)német egység. Kénytelenségből még inkább Magyarország felé fordult hát.

A kialakuló helyzetet jól jellemzi, hogy az 1867-re megszülető új dualista alakulatra a két fél – abszurdnak tűnhet ez az utódok szemében – egészen másként tekintett. A két önálló országnak közös az uralkodója, s vannak közös, kül-, had- és az ezek finanszírozására szolgáló pénzügyei is, hangzott a magyar vélekedés. Tőlünk nyugatra azonban úgy gondolták, az összbirodalom megmaradt, csak Magyarország vált önállóvá belkormányzatában. (Ennek szellemében nevezték Österreichnek – vagyis keleti birodalomnak – a közös országot, s amit mi Ausztriának, azt ők Ciszlajtániának hívták egészen 1915-ig.) A megállapodás egyébként legalapvetőbb születési hibájának tekinthető, hogy két kisebbségi nemzet kötötte, az államszövetség relatív többségét alkotó szlávság, mintha nem is létezne, kimaradt belőle. Alig vésték kőbe a hatvanhetes új rendet, Ferenc József máris a szlávokat megbékítő föderalista korrekcióval próbálkozott: az 1871-ben kinevezett osztrák Hohenwart-kormány megkezdte a cseh kiegyezés előkészítését. A csehek ugyanis a magyarokkal való kivételezett bánásmód miatt úgynevezett „mély ellenzékiségbe” vonultak, márpedig ez tartós, az osztrák államéletre is bénító hatást gyakorló parlamenti obstrukcióval járt. Hiába tett azonban ígéretet Ferenc József, hogy megkoronáztatja magát Szent Vencel koronájával, és terjesztette Hohenwart a cseh önállóságról szóló Fundamentalartikelt az osztrák parlament elé, a tárgyalások több tényező miatt megfeneklettek.

Közismert, hogy Andrássy Gyula magyar miniszterelnök reálpolitikusként fellépett az Osztrák–Magyar Monarchiát alapjaiban megkérdőjelező reform ellen; nem függetlenül attól a vonzerőtől, amelyet egy önálló Cseh Királyság jelentett volna a felvidéki többségi szlovákság esetében. A magyar vétó nyilván önmagában elegendő lehetett volna a terv megakadályozásához, ám az ígért nemzetiségi jogokat kevesellve a csehországi mintegy kétmilliós németség képviselői is protestáltak. A szlávoknak való kedvezés új dilemmát teremtett: nem fordulnak-e el az ausztriai németek – a nagynémet egység felvirradásában bízva, tekintetüket reménykedően Berlin felé vetve – a Habsburg-dinasztiától? Közel volt még az uralkodói körökben a königgrätzi vereség élménye is. Mi lesz, ha a németek mégis megindulnak Ausztria–Magyarország felé a katonailag nehezen védhető határokon át? Kit fog támogatni az ausztriai és a csehországi németség?

A föderalizációnak akkor a nemzetközi környezet sem kedvezett. Csehország államiságához ugyanis Galícia lengyel autonómiájának kiterjesztése társult volna. Ezt pedig Lengyelország végső felosztását (1795) követően a lengyel területeket birtokló másik két hatalom, Oroszország és Németország magára nézve potenciális veszélyforrásnak tekintette. Bismarck határozottan kiállt a dualista rendszer megőrzése mellett, azért is, mert attól tartott, hogy a majdnem önálló Galícia hasonló módon lehet kovásza a lengyel újjászületésnek, mint volt Piemont az éppen 1871-re megvalósuló olasz egységnek.

Bár a császár-király a továbbiakban nem kísérelte meg a Monarchia átszervezését, Ferenc Ferdinánd trónörökös rendre felkarolta a dualizmust alapjaiban megkérdőjelező, „új kiegyezést” sürgető, elsősorban nemzetiségi politikusok körében támadó birodalomátalakítási elképzeléseket. A legismertebb közöttük Aurel Popovici Nagy-ausztriai Egyesült Államok-javaslata, amelyben az első világháborút követő rendezés csírái jól felismerhetők. Igaz, a terv így is kedvezőbb számunkra annál, mint ami utóbb Trianonban megvalósult. Noha nyugaton Ausztria javára több területet vesztettünk volna, a javaslat szerint a Csallóköz, a Mátyusföld és a Bácska jelentős része minket illetne, Erdély nem egyesült volna Romániával, a Székelyföld pedig önálló tagállamként szerepel.

A magyarság – mint azt egyre többen vetik fel – valószínűleg sokkal jobban járt volna, ha a dualizmusról lemondva elfogad egy olyan döntést, amely föderatív alapon ugyan megcsonkítja területét, ám a magyarlakta területeket meghagyja, és Erdélyt is önálló államként kezeli. A felvetés többek között azért is életszerűtlen, mert a világon nincs olyan kormány, amely súlyos kényszerhelyzetet nem számítva beleegyezne abba, hogy önként adjon át nagyobb területeket idegeneknek. Az ország integritása – szemben az osztrák birodalmi részben uralkodó felfogással – a korban kiemelt, szinte szakrális tényező: földje a Szent Korona része, a király pedig esküt tett rá, hogy megvédelmezi.

Kétségtelen, hogy a területi autonómia megadásával mindezt át lehetett volna hidalni, s a kiegyezés után, a hatvanas években a magyar politikai elit intelligensebb része ennek gondolatát nem is utasította el feltétlenül. A Szabadelvű Párt létrejötte, Tisza Kálmán miniszterelnöksége (1875–1890) nyomán megerősödő, a magyar szupremáciával kelő és fekvő, szűk látókörű, nacionalista politika térhódítása azonban ezt eleve kizárta. Nem felejthetjük el azt sem, hogy a politikai elit nem kis része képtelen volt szembesülni a századforduló valóságával: a kiegyezés Magyarországot ugyanis nemzeti erejét messze meghaladó, kitüntetett pozícióba helyezte. Az így kialakult virtuális politikai mezőben pedig könnyű volt az osztrák befolyás délibábjával hadakozni, és közben megfeledkezni arról, hogy a történelmi Magyarországot kizárólag a Habsburg Birodalom védőernyője óvja meg a széthullástól.

A dualizmus kényszerű lebontását – egyelőre csupán Ausztriában – maga az uralkodó, Károly császár-király kezdte meg az utolsó pillanatban, 1918. október közepén, tragikusan megkésve. Az általa meghirdetett föderalizmus viszont csak közelebb hozta az elkerülhetetlen véget. 1918 novemberétől a birodalom népei többnyire maguk mondták ki függetlenségüket, amit a megváltozott nemzetközi politikai környezet is kívánatosnak tartott, bátorított.