Az értelmiség ilyen típusú politikai szerepvállalására számos példát ismerhetünk a rendszerváltástól kezdődően. A néhai SZDSZ által életre hívott Demokratikus Chartát éltető értelmiség leplezetlen erőszakossággal igyekezett szövetségbe forrasztani a szocialistákat és a szabad demokratákat. Horn Gyula részben erre a mozgalomra támaszkodva hozta ki pártját a karanténból. Később azonban világossá tette, ki az úr a háznál: legyen szó az SZDSZ-ről vagy a reformértelmiség olyan kedvenceiről, mint Békesi László vagy Bokros Lajos.
Miután Orbán Viktor a kilencvenes évek derekára elveszítette ugyanezen csoport jóindulatát, különösen fontos lett számára a konzervatív, polgári értelmiség támogatása. Amit meg is szerzett ahhoz, hogy hitelesítse a Fidesz átmenetelét a liberálisról a jobboldali, konzervatív térfélre. Orbán Viktor ugyanakkor sohasem hagyott senkit bizonytalanságban afelől, hogy mit gondol a politikusi és az értelmiségi szerepről. A döntés joga és felelőssége a politikáé, a vezetőé, ezt a terhet és a hatalmat nem akarja megosztani a holdudvarához tartozó hol lojális, hol kritikusabb értelmiséggel. A Fidesz 2006-os, zsinórban második választási veresége után az értelmiségi, gazdasági holdudvarban volt némi mozgolódás Orbán Viktor háttérbe vonulása érdekében, ám a jelenlegi miniszterelnök – részben a Gyurcsány-féle politikai, morális válságnak köszönhetően – hamar elhárította a fenyegetést. Az akkori „szervezkedők” jó része ma a kormányzat lelkes kiszolgálója.
