Lassan tíz éve, még a rossz emlékű Gyurcsány-korszakban kollégámmal interjút készítettünk az egyik tekintélyes magyar politológussal. A „hivatalos” program végeztével a megmondóember szerepétől mindig távolságot tartó, ritkán nyilatkozó gondolkodó felidézte egy beszélgetését a 2002-es kampányból a Fidesz vezetőivel. A párt széles holdudvarához sorolható interjúalanyunk elmondta, milyen tanácsokkal látta el Orbán Viktorékat. „De hát egészen máshogy cselekedtek!” – csodálkoztunk. „De hát nem is nyertek!” – hangzott a cseppet sem fölényes, inkább szelíd és bölcs mosollyal körített, ironikus válasz. Hozzátette még: „Nem az én bajom, ha nem hallgatnak rám.”
Az értelmiségi (jobb híján és az egyszerűség kedvééért használom most ezt a fogalmat) és a politikusi szerep és felelősség egészséges elhatárolásának szép példázata számomra ez a kis emlék. Amely természetesen Gyurcsány Ferenc egy hete elmondott évértékelője kapcsán jutott eszembe, amelynek a legélénkebb visszhangot kiváltó eleme a nagy baloldali összeesküvés „leleplezése” volt. A Demokratikus Koalíció elnöke szerint vele elvileg egy táborhoz tartozó politikusok esküdtek össze egy ismert értelmiségi közreműködésével annak érdekében, hogy eltávolítsák a közélet színpadáról. Hamar kiderült, hogy Lengyel László a szóban forgó személy. Aki aztán mondhatott már bármit, jobb- és baloldalról kárörvendő, gúnyos vagy felháborodott megjegyzések nyílzáporában találta magát. Most úgy látszik, hogy furcsa módon egy bukott miniszterelnök lesz az, aki megadja a kegyelemdöfést a sokak szerint magát királycsinálónak képzelő, valaha véleményformáló szerepben tündöklő balliberális értelmiségnek.
Vitatható, hogy mennyire okkal, de a politológus Lengyel László ennek az értelmiségi attitűdnek a megszemélyesítője a politikára figyelő közvélemény szemében. Fénykorát a pártállami reformértelmiség egyik meghatározó alakjaként a rendszerváltás idején, illetve az Antall-kormány kérlelhetetlen kritikusaként a szocialisták és a liberálisok koalíciója formálódásakor, a kilencvenes évek elején élte. Tény, hogy világos ideológiai tájékozódása ellenére kritikai hozzáállását a Horn-kormánnyal és politikai utódaival szemben is megtartotta. És mint azt most felidézte, 2006 óta nem vállal semmilyen közösséget az általa egyenesen Júdásnak nevezett Gyurcsánnyal, a politikai életből való távozását tartja kívánatosnak. Nehéz pontosan meghúzni a határvonalat a „normális” értelmiségi véleménynyilvánítás és a politikacsinálás között, és azt sem tudhatjuk, hogy mennyi az igazság Gyurcsány Ferenc „vádjaiban”, de sejthető, hogy Lengyel László és jó néhány eszme- és pályatársa hajlamos az utóbbira.
Az értelmiség ilyen típusú politikai szerepvállalására számos példát ismerhetünk a rendszerváltástól kezdődően. A néhai SZDSZ által életre hívott Demokratikus Chartát éltető értelmiség leplezetlen erőszakossággal igyekezett szövetségbe forrasztani a szocialistákat és a szabad demokratákat. Horn Gyula részben erre a mozgalomra támaszkodva hozta ki pártját a karanténból. Később azonban világossá tette, ki az úr a háznál: legyen szó az SZDSZ-ről vagy a reformértelmiség olyan kedvenceiről, mint Békesi László vagy Bokros Lajos.
Miután Orbán Viktor a kilencvenes évek derekára elveszítette ugyanezen csoport jóindulatát, különösen fontos lett számára a konzervatív, polgári értelmiség támogatása. Amit meg is szerzett ahhoz, hogy hitelesítse a Fidesz átmenetelét a liberálisról a jobboldali, konzervatív térfélre. Orbán Viktor ugyanakkor sohasem hagyott senkit bizonytalanságban afelől, hogy mit gondol a politikusi és az értelmiségi szerepről. A döntés joga és felelőssége a politikáé, a vezetőé, ezt a terhet és a hatalmat nem akarja megosztani a holdudvarához tartozó hol lojális, hol kritikusabb értelmiséggel. A Fidesz 2006-os, zsinórban második választási veresége után az értelmiségi, gazdasági holdudvarban volt némi mozgolódás Orbán Viktor háttérbe vonulása érdekében, ám a jelenlegi miniszterelnök – részben a Gyurcsány-féle politikai, morális válságnak köszönhetően – hamar elhárította a fenyegetést. Az akkori „szervezkedők” jó része ma a kormányzat lelkes kiszolgálója.
A politika tehát minden jel szerint sikerrel vívta meg szabadságharcát az értelmiségi befolyásolás, nyomásgyakorlás ellenében, ám a világ már csak olyan, hogy ritkán áll be az optimális állapot. Most mintha visszalendült volna az inga. Vagyis a politika, a hatalom terjeszkedik túl a saját területén. Igyekszik ritkítani a tőle független nyilvánosság fórumait, gyakran rátelepszik azokra, s ellenségesnek bélyegez minden bíráló hangot. A hagyományos, varázsát veszített értelmiségi szerep eróziójával az írástudók – újságírók, elemzők, politológusok, ideológusok, intézményvezetők – új gárdája lépett előre, amelynek tagjai magukat olykor vállaltan a kormány, a Fidesz katonáinak tekintik. Ebben a helyzetben lépett fel értékalapú kritikájával a kormányfőhöz lojális Professzorok Batthyány Köre.
Hamarosan kiderül, hogy van-e járható út a két szélsőség, a pártkatonákén és a politikai döntések diktálásának igényével fellépőkén kívül.
