Ezt az álszent kompromisszumot – amely nem a Fidesz találmánya, hosszú hagyományokkal bír mifelénk – kulturális államtitkárként L. Simon László próbálta meg felmondani még 2013 legelején. Javaslata, hogy a kulturálisintézmény-vezetői pozíciók esetében ne legyen kötelező pályáztatás, kapott hideget-meleget, majd rövid államtitkári pályafutásának lezárultával támogató nélkül maradt. Talán nem is csoda, hogy se a kormány, se az ellenzék nem akarta a nevére venni. A kormány úgy döntött, inkább őrzi a látszatot, még ha a konkrét pályázati eljárásoknál a látszatra sem ügyel. Az ellenzék pedig görcsösen kapaszkodott a pályáztatásba – miért is? Hogy így kellemetlenebb legyen egy-egy pályázat kiírójának a saját jelöltjét ültetnie az igazgatói székbe? Mintha a nyilvánosság előtti perpatvar a politikusoknak lenne kellemetlen, nem a többi érintettnek.
A Jordán-ügy nyomán érdemes volna újra fontolóra venni ezt a javaslatot. Ezzel látszólag szabad kezet adnánk a politikának, de azt a kezet amúgy se nagyon köti semmi. Kötelező pályáztatás híján viszont vége lenne a maszatolásnak: akik a valódi döntéseket hozzák, nem tolhatnák át ennek felelősségét az ilyen-olyan bizottságokra, testületekre, amelyek gyakran úgy kerülnek ebbe az egészbe, mint Pilátus a krédóba. Egyfelől legyen joga az államnak vagy az önkormányzatnak eldöntenie, kire bízza kulturális intézményeinek vezetését; másfelől viszont legyen világos, hogy ki dönt erről, és az vállalja is érte a felelősséget. A szombathelyi ügy méregfogát persze már csak azzal lehetne kihúzni, ha újra Jordán Tamás kerülne a Weöres Sándor Színház élére. Utána viszont érdemes lenne végiggondolni, miért is tartjuk még műsoron ezt a pályáztatásnak nevezett színjátékot.
