Van, amikor egy festékes flakon is képes lavinát elindítani. Az ellenzéki aktivista Gulyás Mártonból például mártírt csinált – amihez persze kellett egy villámgyors bírósági ítélet is, no meg a kormányközeli bulvármédia újabb mélyrepülése –, és egyúttal visszaemelte a közbeszédbe a hazai választási rendszer problémáját. Gulyás ugyanis – vélhetően még nem a rá kirótt háromszáz óra közmunka keretében – mozgalmat indított, amelynek célja az arányos választási rendszer helyreállítása. A kezdeményezés magvai termékeny talajra hullottak: a baloldali-liberális térfél közjogias gondolkodásra nyitott képviselői már el is kezdték felsorakoztatni a pró és kontra érveket, eljutva egészen a választás bojkottálásának nem először felmerülő ötletéig. Itt akár le is zárhatnánk a cikket azzal, hogy ha ilyen revolvert szorítanak Orbán Viktor homlokához, akkor nincs más dolga, mint hátradőlni, és kérni egy kávét. De – az iménti konklúzió érvényessége ellenére – talán mégsem árt pár szót ejteni a kérdés érdemi oldaláról.
Az idő kerekének visszaforgatására irányuló követelés teljesen érthető az ellenzék részéről, hiszen ha ma is a korábbi választási rendszer lenne érvényben, az jelentősen növelné a kormányváltásra készülők esélyeit. A jelenlegi szisztémát nyilvánvalóan önmagára szabta a Fidesz, mivel az a legerősebb pártnak kedvez (a listán pluszmandátumokkal „kompenzálja” a győztest), és a második forduló eltörlésével az egyéni választókerületekben is megnehezíti a gyengébbek dolgát (nem léptethetik vissza jelöltjeiket egymás javára, mint tette azt a Fidesz és az FKGP 1998-ban az MSZP–SZDSZ-kormánnyal szemben). Ez az aránytalanság vezetett 2014-ben újabb kétharmadhoz, és ez vetít előre jelenleg sima Fidesz-győzelmet. Csakhogy igazat kell adnunk Ceglédi Zoltánnak, aki a HVG.hu-n arra hívta fel a figyelmet: a választási törvényben nem az van leírva, hogy a Fidesz győz. Hanem – aránytalanság ide vagy oda – az a párt, amelyik a legtöbb szavazatot szerzi. S miközben az ellenzék a szabálykönyv részletkérdéseiről nyit ismét vitát, mintha éppen erről a legfontosabb játékszabályról feledkezne meg.
A jelenlegi rendszerben a Fideszt nagyon meg lehet verni; csak ehhez meg is kell verni valahogy. A választási rendszer hibáztatása tehát gyakorlatilag nem más, mint az ellenzék önfelmentése, a felelősség elhárítása: nem mi nem vagyunk elég jók, hanem a szabályok rosszak. Mindez nem jelenti azt, hogy a Fidesz ne gördítene komoly akadályokat az ellenzék elé; mi az hogy, nagyon is gördít. A nyilvánosság tudatos torzítására tett kísérleteket azonban nem lehet egyetlen törvényre rábökve megjelölni, és annak esetleges módosításával orvosolni. Az ellenzék ennyi erővel követelhetné a kormányzati (ön)reklámkampányok korlátozását is, ha máskor nem, hát legalább a választási időszakban; a médiában elköltött közpénzek arányos elosztását és az erről hozott döntések átláthatóságát; a hazai civil szervezetek kampánytevékenységének szabályozását (gondolva itt nemcsak a külföldről, hanem a magyar adóforintokból finanszírozott szervezetekre is). Efféle követelések persze el-elhangzanak, de választási mozgalmat még nem alapított senki az érvényesítésükre. Talán mert túl összetett kérdésekről van szó ahhoz, hogy jól szolgálják egy, a nagypolitikába épp belépni igyekvő ellenzéki szereplő önpozicionálását.
De tegyük fel, hogy mindennek a kulcsa mégis az arányos választási rendszer. Vajon hogyan fogja ezt Gulyásék mozgalma kikényszeríteni? Mit tudnak tenni, ami nem pereg le a Fideszről, és egy kicsit is hatékonyabb, mint a Sándor-palotához vágott festékes flakon? Ha még emlékszünk rá, volt Pukli Istvánnak is egy mozgalma, amely többek között azt követelte, hogy Orbán Viktor kérjen bocsánatot. Nos, Orbán Viktor minden bizonnyal előbb kér bocsánatot, mint hogy ellenzéki nyomásra átalakítsa a választási rendszert. Egy bocsánatkérést egyébként kormányra kerülve sem lehet kikényszeríteni; választási törvényt módosítani viszont lehet. Sőt, leginkább így lehet. Csakhogy ehhez választható pártokra volna szükség, nem választási mozgalomra.
