Ehhez képest a várakozás hosszú és kiábrándító volt, mire Magyarország tizenhárom éve, 2004. május elsején az unió teljes jogú tagja lett. Az akkori MSZP–SZDSZ-kormány kizárólag a tagság előnyeit és nagyszerűségét emlegette, a jobboldali ellenzék a csatlakozási feltételek alapján közelítette meg a kérdést, végül az EU-hoz való tartozás ügye nem vált belpolitikai törésvonallá. Az uniós népszavazáson való alacsony részvétel azonban már a társadalom szkepszisét jelezte, ami egészséges reakciónak is tekinthető, hiszen a szavazást meglehetősen egyoldalú, olykor bugyuta, úgy is mondhatnánk: nem igazán európai kampány előzte meg. Ahogy a rendszerváltás, úgy az EU-csatlakozás is felzárkózási projekt. S legalább annyira sikertelen: 2004 és 2010 között a magyar ember azt élte meg, hogy nem egyszerűen nem vagyunk képesek közelebb kerülni az unió fejlettebb, nyugati feléhez, hanem a korábban lesajnált egykori sorstársaink közül is többen lehagynak bennünket. A kudarc fölött érzett dühöt aztán – megérdemelten – a nagy lehetőséget elpuskázó szocialistákon, liberálisokon vezette le a választóközönség, az EU ostorozása akkor még nem volt divatban, leszámítva a radikális jobboldalt.
Orbán Viktor – aki egykor a parlament európai integrációs bizottságát is vezette – aligha azzal a szándékkal foglalta el hét éve a miniszterelnöki bársonyszéket, hogy ő lesz az unió fenegyereke. A korábbi kurzus mintakövető attitűdjétől eltérő, a nemzeti szuverenitást hangsúlyozó felfogása nem szükségszerűen vezetett a Brüsszel elleni permanens „szabadságharchoz”. Ehhez kellett az a sokkoló élmény, amikor Barroso bizottsági elnök világossá tette: nem hajlandó engedményre a magyar költségvetéssel kapcsolatban, a kétharmad őt nem hatja meg, nem növeli az új kormány mozgásterét. Itt az EU valóban kettős mércét alkalmazott a Fidesz-kormány kárára, amely aztán a jogállami intézményrendszer lendületes átalakításával a konfliktusok negatív spiráljába vitte bele az országot. A „szabadságharc” egyértelmű belpolitikai sikert hozott, miközben a miniszterelnök mindig tudta, meddig érdemes feszítenie a húrt, az ellenzék uniópárti, Nyugat-barát retorikája pedig tökéletesen hatástalannak bizonyult. Aki érzékeny a magyar belpolitika folyvást durvuló hangnemére, a közélet megállíthatatlannak látszó züllésére, annak nyilvánvaló, hogy a tizenhárom évvel ezelőtti csatlakozásunk „Európához” nem vitt közelebb ahhoz, amit korábban európai stílusként, civilizációként írtunk körül. Csakhogy időközben arra is rádöbbenhettünk, hogy maga az uniós közélet sem igazán európai.
