Európai szalon versus balkáni kocsma. Egyszerre szervilis és mintakövető, illetve gőgös és kultúrfölényt sugárzó közéletünk ilyen ellentétpárral operált a világos értékválasztást is jelentő rendszerváltás idejétől. Magyarország az éltanuló buzgalmával igyekezett révbe érni a nyugati parton, más olvasatban: visszatérni oda. Mindazokat, akik a megcélzott partszakaszt nem a létező világok legjobbikának látták, akik a keleti parttól való elrugaszkodás után valamiféle saját útvonal tervezésébe fogtak volna, a haladás élharcosai súlyos, visszahúzó tehernek érezték. Furcsamód közöttük olyanok is, akik nemrég még a keleti part szépségeit ecsetelték.
Hamar újraéledt tehát a népi-urbánus szembenállás, miközben a pontosan soha nem definiált európaiság, európai stílus, vitakultúra, civilizáció ideálképéhez mérték, mértük a belpolitikai küzdelmek szereplőit. Ha valakire, valamire azt mondtuk, nem európai, az bizony súlyos sértésnek számított, és rendre az akkori jobboldalhoz, az MDF vezette kormánykoalícióhoz tartozó politikusokon, közéleti szereplőkön csattant ez az ostor. Eközben pedig elsikkadt a rendszerváltó nemzedék, értelmiségi-politikusi osztály egyik első nagy halottjának az európaiságról folytatott meddő vitát meghaladni szándékozó gyönyörű mondata: Európába, de mindahányan! Csengey Dénes a rendszerváltás elillant társadalompolitikai programját, célját, értelmét sűrítette ebbe a néhány szóba. Nála Európa egyszerre jelentett szellemi és anyagi életminőséget, s magától értetődő volt a szándék, hogy nem lehet egy kiválasztott csoport kiváltsága az európai létforma, bármit jelentsen is ez pontosan. Bár a közélet akkor is igen megosztott volt, az euroatlanti integráció közös cél volt, s nem folyt igazi vita arról sem, hogy európaiságunkra az uniós csatlakozás üti majd rá a hitelesítő pecsétet. A rendszerváltás egy felzárkózási projekt volt, de az első csalódás sokkja még nem kezdte ki az illuzórikus Európa-képet. A magyar ember abban a tudatban élt, hogy a volt szocialista országok között őrizzük vezető pozíciónkat, elsőként vagy legalábbis az elsők között csatlakozhatunk az Európai Unióhoz. Nem mellékesen akkoriban a Nyugat mellett még nem látszott más vonzó tájékozódási pont.
Ehhez képest a várakozás hosszú és kiábrándító volt, mire Magyarország tizenhárom éve, 2004. május elsején az unió teljes jogú tagja lett. Az akkori MSZP–SZDSZ-kormány kizárólag a tagság előnyeit és nagyszerűségét emlegette, a jobboldali ellenzék a csatlakozási feltételek alapján közelítette meg a kérdést, végül az EU-hoz való tartozás ügye nem vált belpolitikai törésvonallá. Az uniós népszavazáson való alacsony részvétel azonban már a társadalom szkepszisét jelezte, ami egészséges reakciónak is tekinthető, hiszen a szavazást meglehetősen egyoldalú, olykor bugyuta, úgy is mondhatnánk: nem igazán európai kampány előzte meg. Ahogy a rendszerváltás, úgy az EU-csatlakozás is felzárkózási projekt. S legalább annyira sikertelen: 2004 és 2010 között a magyar ember azt élte meg, hogy nem egyszerűen nem vagyunk képesek közelebb kerülni az unió fejlettebb, nyugati feléhez, hanem a korábban lesajnált egykori sorstársaink közül is többen lehagynak bennünket. A kudarc fölött érzett dühöt aztán – megérdemelten – a nagy lehetőséget elpuskázó szocialistákon, liberálisokon vezette le a választóközönség, az EU ostorozása akkor még nem volt divatban, leszámítva a radikális jobboldalt.
Orbán Viktor – aki egykor a parlament európai integrációs bizottságát is vezette – aligha azzal a szándékkal foglalta el hét éve a miniszterelnöki bársonyszéket, hogy ő lesz az unió fenegyereke. A korábbi kurzus mintakövető attitűdjétől eltérő, a nemzeti szuverenitást hangsúlyozó felfogása nem szükségszerűen vezetett a Brüsszel elleni permanens „szabadságharchoz”. Ehhez kellett az a sokkoló élmény, amikor Barroso bizottsági elnök világossá tette: nem hajlandó engedményre a magyar költségvetéssel kapcsolatban, a kétharmad őt nem hatja meg, nem növeli az új kormány mozgásterét. Itt az EU valóban kettős mércét alkalmazott a Fidesz-kormány kárára, amely aztán a jogállami intézményrendszer lendületes átalakításával a konfliktusok negatív spiráljába vitte bele az országot. A „szabadságharc” egyértelmű belpolitikai sikert hozott, miközben a miniszterelnök mindig tudta, meddig érdemes feszítenie a húrt, az ellenzék uniópárti, Nyugat-barát retorikája pedig tökéletesen hatástalannak bizonyult. Aki érzékeny a magyar belpolitika folyvást durvuló hangnemére, a közélet megállíthatatlannak látszó züllésére, annak nyilvánvaló, hogy a tizenhárom évvel ezelőtti csatlakozásunk „Európához” nem vitt közelebb ahhoz, amit korábban európai stílusként, civilizációként írtunk körül. Csakhogy időközben arra is rádöbbenhettünk, hogy maga az uniós közélet sem igazán európai.
Ha valaki a Marsról érkezve vagy több évtizedes álomból ébredve követte volna figyelemmel a május elsejei szónoklatokat, néha azt hihette, hogy Magyarországnak hamarosan a nyugati vagy az orosz érdekszférához való tartozásról kell döntenie. (A balliberális ellenzék számára Gyurcsány egykori vacsorapartnere, Putyin azt jelenti, mint a Fidesznek saját korábbi gyémánt fokozatú támogatója, Soros.) Ha a 2018-as választás valamiféle népszavazássá válna hazánk EU-tagságáról, az rendkívül nagy veszélyt jelentene a Fidesz számára. Ezt a helyzetet nyilván igyekszik is majd elkerülni, ám az Európai Unió és a magyar kormányzó erőt a soraiban tudó Európai Néppárt most mintha az asztalra csapott volna, s nem akarná eljátszani tovább a mumus, a pofozóbábu szerepét a hazai politikában. Brüsszel „lázadása” még kellemetlen lehet a kormányfőnek, annál is inkább, mert az Európa-illúziójával alighanem rég leszámolt közvélemény megrettenni látszik az uniós tagság megkérdőjeleződésének puszta gondolatától is. Ezt persze ma sem látom reális lehetőségnek, azt viszont már igen, hogy az ország az unió perifériáján ragad, elszigetelődik, kimarad mindenfajta szorosabb együttműködésből, lemaradása az unión belül konzerválódik. Mindegy, hogy mumust vagy reménysugarat látunk az Európai Unióban: Brüsszel nem tudja, nem is akarhatja eldönteni a magyar választást. Ahogy az sem neki fáj majd, ha Magyarország a soksebességes Európa hátsó udvarában találja magát. Ez a mi ügyünk. Európai közéletet – bármit jelentsen is ez – sem a brüsszeli bürokraták kedvéért kellene teremtenünk.
