A gumimaci nem játék

Miként lehetnénk ügyesebbek a nagypolitikában úgy, hogy közben a határon túli magyarok érdekei se sérüljenek?

Magabiztosan, széles mosollyal vette be magát a román delegáció az amerikai elnökválasztás estéjén Hillary Clinton bázisára, gondolván, biztosra mennek. A népek barátságát meg ugye ápolni kell, akár a muskátlit. Az amerikai–román kapcsolat eleve érdekes, a konstancai katonai bázis stratégiai jelentőségű Washington számára, keleti szomszédunk transzatlanti elkötelezettsége egyértelmű. Csak aztán a választás formálódó eredménye nem lett az: a helyszínen tartózkodó több forrás is arról mesélt, hogy Donald Trump nem várt erős szereplése láttán a román vendégek angolosan távoztak a Clinton-főhadiszállásról, és ugyanazzal a nyájassággal gyalogoltak be a másik tábor eredményvárójába.

Az érdekelvű külpolitikán egyre jobban megedződve persze mondhatnánk: miért is ne?

Néhány nappal ezelőtt ötszáz-ötszáz lej (mintegy 35 ezer forint) pénzbírságot szabott ki a román csendőrség a tusványosi Orbán-beszéd közben sípoló nőre és az őt megrángató „férfira”. Történt a táborban súlyosabb incidens is, szombat este úgy összekaptak páran, hogy maszkos kommandósok szedték szét őket, többeket mentő vitt el, csak ennek nem volt akkora hírértéke. A sípolásnak, rángatásnak igen, ilyen ez a mi elsekélyesedett közbeszédünk. Tusványos kapcsán szinte többször szerepelt a síp szó a beszámolókban, mint a nemzetpolitika. Itt a forró nyár, pihen a hazai belpolitika, csak a szocik vergődnek, adott a lehetőség kicsit elemelkedni – nem gépen szállni –, felülről tekintgetni magunkra.

Ha a magyar nemzetpolitikára gondolunk, elsőre két dolog juthat az eszünkbe. Az első az, hogy egyáltalán létezik, 2010 előtthöz képest ez is eredmény. A másik inkább kérdés, mégpedig a következő: nyolc hónappal a választás előtt a határon túli magyarok vajon többet jelentenek-e az újfideszes ifjú gárdának, mint a potenciális kormánypárti szavazók? Arról, hogy eredetileg többet jelentettek, nincs kétségem. Az, hogy mintegy egymillió magyar ember juthatott hozzá az állampolgársághoz, maga a csoda, és – pedig a magyar útlevél már nem ér sokkal többet a románnál – sokaknak elszorul a szíve, amikor a kis füzetecskét a kezükbe veszik. Nem vitás, óriási adósságot törlesztett ezzel a kormány, a 2010 előtti korszakot meghatározó szocialisták pedig alighanem egy életre elhasaltak, és ez jól is van így. Ám ezen a biztos alapon továbblépdelve bizonyos kérdéseket csak fel kell tennünk magunknak. Például azt, hogy segített-e a nemzetpolitikai érdekek érvényesítésében a kifejezetten magyar ügyek háttérbe szorítása az aktuális globális kérdések előremozdítása érdekében. Erre klasszikus példa a szlovákokkal közös fellépés migrációs vagy energetikai ügyekben, tompítva a hangerőt mondjuk a nyelvhasználati jogok terén. A válasz, épp a gyors felvidéki asszimilációt látva, egyáltalán nem egyértelmű.

Nem minősítés, csak ténymegállapítás, hogy az összes létező (uniós tag) szomszédunk sokkal jobb viszonyra törekszik a fajsúlyos országokkal és magával az európai intézményrendszerrel is, és hogy, hogy nem, mindig győztesen jönnek ki az olyan jogi vitákból, amikor magyar érdekek sérülnek. (Igen, a szlovákok is, akik ugyan velünk közösen mentek bíróságra kvótaügyben, de azért „kvótán kívül”, ámde teátrálisan csak befogadnak pár menekültet, nehogy szó érje a ház elejét.) Szintén ténymegállapítás, hogy bár Pozsonyban és Bukarestben is hajigálják egymásra a parlamenti berendezést (csak képletesen, a valódi bunyókért Kijevig kell menni), nemzetközi porondon összezárnak, és marad a nemzeti érdek.

Miként lehetnénk mi is ügyesebbek a nagypolitikában úgy, hogy közben a végeken élők vagy éppen a határon túli magyarok érdekei se sérüljenek? Erre épp Tusnádon adott elgondolkodtató választ egy, a nyilvánosság előtt halk szavú, ámde fontos ember. Világi Oszkár a leggazdagabb felvidéki magyar, ő a Slovnaft vezére. Szerinte egész egyszerűen meg kell tanulni a másik fejével gondolkodni, nem az ellenséget látni mindenkiben. Szlovákia szerinte ezt csinálja, egész sikeresen.

De a puliszka legalább nem robban. Korondon azt meséli Máthé Imréné, a fazekasművészek fogyatkozó közösségének tagja, hogy a román utazók is meg-megveszik a magyar címeres tányérokat. Sőt, bár készülnek román nevekkel is emléktárgyak, sokan közülük a magyar feliratút választják. Azt mondják, az az eredeti, a hiteles.

Ebben nem lesz vita köztünk.