A budapesti Madách teret három évvel ezelőtt újították fel, és nem is sikerült rosszul, bár az elképesztő – elsősorban a közeli Deák téren és itt is előszeretettel időző hajléktalanok, valamint az ittas brit legénybúcsús turisták okozta – terhelés hatására sokat vesztett kezdeti fényéből. És van, ami egyáltalán nem változott: a Madách Imre út Gozsdu-udvar felé vezető, autóktól nem elzárt, parkolásra ily módon kiválóan alkalmas szakaszán ma is, mint hosszú-hosszú évek óta, lelkesen ténykednek azon otthontalan polgártársaink, akik kéregetés helyett autóknak való integetésből keresik meg a napi betevőt. Ha látják, hogy valaki parkolóhelyet keres, és tudnak egyet, amely éppen üres, gyakorlott mozdulatokkal navigálják az illetőt a belvárosban kincset érő aszfaltdarabra. Cserében némi pénzt várnak el; és ha nem kapják meg, merthogy sok autós úgy véli, a parkolókeresés bonyolult logisztikát igénylő feladatát maga is meg tudta volna oldani, mérgesek.
Nem tudom, ki hogy van vele, a magam részéről jobban szeretem a kéregetést, és bevallom, olykor ellenérzésekkel nézem a kocsiirányítók tevékenységét.
Vagyis: néztem eddig.
Szerdán reggel a Tilos Rádióban felhívtak egy embert, aki egyik kezdeményezője annak az akciónak, amely Puczi Bélának kíván emléktáblát állítani a Nyugati téren, ahol „Puczi utolsó időszakában kocsivigyázóként kereste meg a napi betevőt”. A nemes kezdeményezés kitalálói gyűjtést indítottak a terv megvalósításáért: 350 ezer forintot céloztak meg, ebből 250 ezer az emléktábla anyagköltsége (a tervezést és kivitelezést önkéntes munkában Kállai András szobrászművész végzi el), a maradék százezerből pedig Puczi Béla családját kívánják támogatni. Lapzártánkig az összeg lényegében össze is gyűlt.
Csöppnyi elégtétel ennek a méltatlanul kezelt hősnek. Akit – és az események másik öt szereplőjét – 2010-ben, a második Orbán-kormány hivatalba lépésének kezdetén régi adósságot törlesztve kitüntettek ugyan (hármukat már csak posztumusz), ám érzésünk szerint még ma sem foglalta el méltó helyét a magyar történelmi emlékezetben.
A 2009-ben Budapesten elhunyt Puczi Béla volt az egyik vezetője azoknak a magyar cigányoknak, akik 1990. március 19-én és 20-án megakadályozták a leitatott, felhergelt, botokkal, vasvillával felszerelt románokat abban, hogy a kétnyelvű oktatásért békésen tüntető magyarokat még jobban helybenhagyják. Ez a marosszentgyörgyi cigány ember március 19-én az események sűrűjébe került, hogy majd 28-án, letartóztatásakor ébredjen fel teljesen, mély benyomásokat szerezve először az akkori román „igazságszolgáltatás”, majd jóval később a magyar „hála” fogalmáról.
De maradjunk még a marosvásárhelyi pogrom napjainál! Mint az 1948-ban Sáromberkén, Teleki Sámuel gróf birtokán született, a falubeli cigányok közül másodmagával először szakmunkás-képesítésig jutó, később kőművesként tisztes egzisztenciát felépítő Puczi Béla történetét feldolgozó Három napig magyar című könyvből kiderül, bár korábban is figyelte, mi zajlik az országban, sőt decemberben Bukarestben volt a nagy tüntetésekkor, a magyar–román konfliktusban nem készült komolyabb szerepvállalásra. „Tizenkilencedikén délelőtt pálinkáztunk a víkendtelepen néhány baráttal, aztán hazamentem, lefeküdtem – olvasható a könyvben. – Délután azzal költ a feleségem, hogy megjött az első hullám, egy kisebb csoport Hodákról, megvertek néhány szentgyörgyi magyart, és mentek tovább, be Vásárhelyre. [ ] Másnap reggel aztán megindultak a hodákiak. [ ] Mindenki az utcán volt, a magyar pap meghúzatta a harangokat, később meg is hurcolták érte. Vagy ezer ember gyűlt össze Szentgyörgy központjában, elbarikádoztuk boronákkal. [ ] Bementünk Vásárhelyre megnézni, mi a helyzet. [ ] Hat-hét óra körül már hol innen, hol onnan indult meg a tömeg, dobálták egymást, és egyre feszültebb lett a hangulat. Ekkor érkeztek meg a marosvásárhelyi cigányok Gondos Károly és Boldizsár Máté vezetésével, irtó sokan. [ ] Egyikőjük elkiáltotta magát: ne féljetek magyarok, mert itt vannak a cigányok! Így kezdődött el a románok kiverése a városból. A harc nem tartott tovább két óránál, de a hajsza egész reggelig folyt.”
Ez a harc aztán meghatározta Puczi – és családja – egész későbbi életét. A börtön elől végül Magyarországra menekült, de menekültstátust csak tíz év múlva kapott. Megjárta Franciaországot, onnan visszatérve Budapestre hajléktalanként tengődött. S lett, mint írásunk elején említettük, kocsik „parkoltatásából” élő szerencsétlen, egyike azon sok ezernek, akik mellett nap mint nap elhalad, aki a fővárosban él.
Története sok szempontból visszafogottságra, gondolkodásra és óvatosságra int. És az ősrégi parancs felfrissítésére: ítélkezni, kellő ismeretek híján, soha-, de sohasem szabad.
