Az átlagpolgár

A baloldali kulturális politizálás a másságot helyezte előtérbe, eközben nem foglalkozott az átlagpolgárok nehézségeivel.

Orbán Viktor erre a jelenségre világított rá tusványosi beszédében. Igaz, ő úgy fogalmazott, hogy Európában a baloldali politika lába alól kicsúszott a talaj. A szervezett munkásság száma és ereje megcsappant, így aztán a szociáldemokrata pártok elvesztették szociáldemokrata jellegüket. Mint mondta, a szociáldemokrata pártoknak ma nincs politikájuk, leszámítva azt, hogy a neoliberális gazdaságpolitikát képviselő globális üzleti csoportokkal együttműködve minden erőforrásukat a kultúra feletti befolyásuk megőrzésére fordítják. Az már csak amolyan zárójeles megjegyzés, hogy beszéde végén felszólította a határon túli magyarokat a regisztrációra és a választásokon való részvételre, azaz beszédét a politikamentes baloldalról egy abszolút politikai cselekedettel zárta. De mit jelent ez a baloldal számára?

Az utóbbi két évtizedben valóban a kulturális politizálás volt előtérben a nyugati demokráciák körében. Ennek jegyében vált mainstreammé a szexualitás sokszínűsége, a multikulturalizmus, a píszí. Mindaz, ami ellen ma a populista pártok kikelnek. A kulturális politizálás ugyanis a másságot helyezte előtérbe, csakhogy eközben nem foglalkozott az átlagpolgárok nehézségeivel. A szegénység ugyanis nem másság. A hidegháborút követő optimizmus farvizén a világ politikusai úgy gondolták, hogy a globalizáció olyan lehetőségeket teremt majd, amelyek kiküszöbölik a jóléti leszakadást. Ma már tudjuk, hogy legalább annyi kihívást teremtett, mint amennyit megoldott. A hamburgi G20-csúcstalálkozó előtti antikapitalista tüntetések ékes példái annak, mennyien elégedetlenek azzal a rendszerrel, amely életünk minden aspektusát meghatározza.

A baloldali politika Magyarországon nemhogy nem hajlandó ezt a vitát kinyitni, úgy tűnik, nem is érzékeli, hogy van vita. A Fidesz felismerte ezt, s pontosan azt teszi, amire Richard Rorty húsz éve felhívta a baloldal figyelmét. Osztályalapú politikát folytat, közösséget teremt, szerveződik. Nem elvont, filozofikus, hanem a végletekig realista és pragmatikus. Nem utolsósorban van nemzetképe. Míg ugyanis a baloldal a nemzet és nemzetállam fogalmát elavultnak gondolja, végső soron még mindig a nemzeti kormányok képesek a legtöbbet tenni az emberekért. S hiába kívánunk nyugatosak lenni, a többség mégiscsak szeretne büszke lenni a hazájára. Szeretnék, ha egy olyan nemzet részesei lehetnének, amely képes irányítani sorsát. Az „Állítsuk meg Brüsszelt!” kampány, majd a vizes vb minden hibája ellenére ezért tudott sikeres lenni. A kulturális politizálás nem reagál ezekre a nép felől érkező jelzésekre, miközben a Fidesz ebből kovácsol ideológiát. Azaz Magyarországon még a baloldal számára tett ajánlásokból is a kormánypárt profitál, pusztán azért, mert az ellenzék nem csatornázza be ezeket a bárki által elérhető forrásokat. Lehet, hogy Orbán semmi fontosat nem mondott a baloldal számára Tusványoson, de talán érdemes lenne mégis fellapozniuk Rortyt. A kulturális politizálás erőltetése ugyanis egyetlen dolgot eredményezhet: az átlagemberek szembefordulását mindazzal, amit eleddig a balliberális oldal a tolerancia és egyenjogúság előmozdítása terén elért.