Vajon

A KerecseN zenekar dalszövege remek történelmi példáját nyújtja annak, hogy a propaganda hogyan szivárog be az életünkbe.

Bob Dylan Nobel-díja után már tényleg semmi akadálya, hogy a zeneszövegek is bekerüljenek az irodalmi curriculumba. Le a huhogókkal! Én például biztos vagyok benne, hogy a KerecseN zenekar Vajon mit szól ehhez Brüsszel? című szerzeményével jó úton indult el ahhoz, hogy az esetlegesen bebetonozódó Orbán-rendszer Nemzeti alaptantervének része lehessen. A kicsit több, mint négyperces nóta ugyanis remek érzékkel, soha nem látott módon egyesíti a nemzeti rock nem túl bonyolult alapvetéseit a kormánypolitika szellemével és betűjével. Egy érettségi feladatsorban is remek alkalmat nyújthat rá, hogy a vizsga a diákok kompetenciái mellett a kormányhűséget is lemérje, talán pluszpont is járhat egy-egy helyes megfejtésért ahhoz, hogy valaki a Nemzeti Közszolgálati Egyetem hallgatója lehessen a következő szemesztertől.

Rögtön a felütés elhelyezi a világban a lírai ént: „Magyarul beszélek, a bőröm is fehér / Vajon mit szól ehhez Brüsszel?” A dalszöveg struktúrája végig hasonlóképpen alakul: a fehér bőrű, magyarul beszélő költő mintegy élettani mélyfúrásként két sorban számot ad saját személyiségéről, szexuális preferenciáiról, majd felteszi az örök kérdést, amely Szophoklésztől és Szókratésztól kezdve a skolasztikus mestereken, valamint Immanuel Kanton és az angol romantikusokon, francia szimbolistákon át a Nyugat nemzedékéig bezárólag foglalkoztatta a nagy költőket: „Vajon mit szól ehhez Brüsszel?”

Az ismételten feltett kérdés a látszat ellenére nem arra utal, hogy a lírai én súlyos önbizalmi válsággal küzdene; inkább azt hivatott jelezni, hogy a szimbólumként megjelenő Brüsszel milyen aprólékos módon próbál beleszólni az emberek életébe – egyértelműen azzal a céllal, hogy ennek az egyébként is szegény életnek minden mozzanatát megkeserítse. A dalban – a kormányzati kommunikációhoz hasonlóan – Brüsszel egy sokfejű hidra megtestesülése: összefoglaló neve Hanyatló Nyugat, a túlbürokratizált, elitista EU, a szólásszabadság-ellenes politikaikorrektség-diktatúra, a „nemzetközi pénzügyi körök”, a multik, az önsorsrontó liberalizmus és a globalizáció szimbóluma. Ez tiszta sor, trivialitás, naponta halljuk – talán csipetnyi Soros hiányzik belőle.

Sokkal érdekesebb lehet azonban, mit árul el a dal a „rendes magyar emberről”, tehát általánosítva a „normális emberről”, akit a dal szerint a fenti erők mindenáron elnyomni kívánnak. Azt már tudjuk, hogy a „rendes magyar ember” fehér, a felesége nő – ami a költő szerint nagyon merész dolog, bár Magyarországon nem is nagyon lehetne másképp. A magyar létezés megtestesítője minden bizonnyal gazdálkodó ember, hiszen uborkája görbe, disznója kövér, emellett – a Brüsszel által elkaszált szeszliberalizáció ellenére – továbbra is rendületlenül főzi a pálinkát, és érleli a bort. Hiába implikálta a nőnemű feleséggel korábban a költő, pár sorral később hangsúlyozottan megismétli, hogy a lányokat szereti, így arra gyanakszunk, hogy ez különleges fontossággal bír számára. Ehhez az információhoz furcsa módon azt a képzetet társítja, hogy sírva vigad – ami akár arra is utalhat, hogy részben megcsömörlött saját hangsúlyozott heteroszexualitásában.

A következő versszakokban a szerző kitágítja a perspektívát: a megélhetés, az uborkák és a szerelem témájáról univerzálisabb kérdésekre váltva megvallja, hogy keresztet vet, ezzel egy időben pedig hátrafelé nyilazik – tehát egyszerre képviseli a pogány honfoglaló magyarság hagyományát a keresztény értékekkel. A feszülő ellentmondást semmi sem oldja fel a hallgatóban. A következő szakaszban egymásra halmozott képek – például „fakószürke szivárvány” – írják körül egészen pontosan, mit ért a szerző „Brüsszel” alatt. Ezt már csak egy gyors egymásutánban felvillantott montázs követi az ellenség által ránk hozott bajokról: a részrehajló médiáról, a részeges Jean-Claude Junckerről és a migrációról.

A címben is megjelenő, megválaszolatlanul maradó kérdés folyamatos ismétlése egyébként könnyen megfigyelhető hatással bír: elveszíti az értelmét. A költő által felvetett problémák és önigazolások sora után éppen annyira adekvát lenne feltenni azt a kérdést, „vajon ki jár jól a letelepedési kötvényekkel?”, vagy azt, „vajon miért nem emelt vádat Polt Péter?”. Ha csak ezt az egy ismétlődő sort kicseréljük, az egész dal könnyen rendszerellenes, posztmodern himnusszá is varázsolható. Hiszen sok-sok „vajon” kezdetű kérdés sorakozott fel megválaszolatlanul az elmúlt években.

Az már, mondhatnánk, a jövő zenéje, hogy a KerecseN zenekar kordokumentum jellegű dalszövege milyen konnotációkkal kerül be a tananyagba. Az irodalmi aspektuson túllépve ugyanis remek történelmi példáját nyújtja annak, hogy a frusztrációkra és ellenségképekre alapozott, skrupulusok nélküli politikai kommunikáció – avagy propaganda – hogyan szivárog be az életünkbe, és veszi át a valódi, tényekre-érvekre alapozott politikai diskurzus helyét. Egyúttal abba is ad némi betekintést az állítólag zaklatottnak ígérkező ősz előtt, milyen színvonalú vitákra és üzenetekre számíthatunk a választást megelőző hónapokban. Vajon ahhoz szól-e majd valamit Brüsszel?