Állítólag nagy baj van a brazil szurkolókkal. Az is előfordult, hogy két heves természetű úriember, egy brazil és egy argentin megtaslizta egymást, úgy kellett őket szétválasztani az olimpia egyik teniszmeccsén. Sőt, a brazilok és az argentinok olykor nem túl szalonképes rigmusokkal hergelik egymást, az uszodában pedig a hazai szurkolók sokszor kifütyülik az oroszokat, mert azok doppingoltak, ami nem szép dolog.
Tényleg nem, de az sem, ha valaki a bolhát felfújja elefánttá. Fogalmam sincs, szám szerint hányan fordulnak meg egy átlagos napon a Barra olimpiai központban, de szemlátomást sok tízezer ember nyüzsög a helyszínek között és ül bent a stadionokban, a csarnokokban és az uszodákban tökéletesen zavartalanul, vidáman és békességben. A kapunál szigorúan ellenőrzik őket, onnan kezdve viszont olyan az egész, mint egy majális, kavarog a tömeg, mindenki megy az eseményre, amelyre a jegye szól, sorban áll sörért, kóláért, harapnivalóért, amire éppen gusztusa támad és amit megenged a pénztárcája. A helyszíneken belül a különböző nációk nincsenek elkülönítve egymástól, szabadon lehet sétálgatni a lelátókon. Minden egyes perc remek alkalom egy kiadós bunyóra, nagy összecsapásokra, ám tudtommal az említett két forrófejű férfin kívül még senki sem élt vele.
Ebből lehet hírt gyártani, de nemigen érdemes. A szurkolói zrika mindennapos a sportban, a brazilok pedig – legalábbis az uszodában – a tapasztalatom szerint nem minden oroszt fütyültek ki, a korábban doppingügyben érintett Julija Jefimova ellen pedig nemcsak a brazilok, hanem az amerikaiak, a japánok, az angolok, azaz gyakorlatilag mindenki tüntetett.
Amerre én jártam, a brazilok csodálatosan szurkolnak. Nem, nem jó a szó: ők buliznak. Egy példa. Megy a vívóverseny, a szünetben dübörög a zene. Szinte szégyellem leírni, akkora közhely, de ha egyszer így van: a brazilok táncolnak. Ülve vagy állva, tökéletesen mindegy. Mozognak, nevetnek, jól érzik magukat. Ahol van nagy, középen belógó, minden oldalról látható eredményjelző, ott egy időkérésnél vagy két menet között még szórakoztatják is őket. Az operatőr folyamatosan párokat keres, kivetítik őket, köréjük rajzolnak egy szívet, és a műsorközlő biztatása mellett a lelátó addig nem nyugszik, míg meg nem csókolják egymást. Máskor a képernyő felén egy profi szambatáncos mutatja a lépéseket, és a kivetített szurkolónak utánoznia kell a többiek nagy derültségére, és mint említettem, ilyenkor dübörög a vérpezsdítő muzsika, mozognak a lábak, a vállak, a derekak, csápolnak a kezek – ez a brazil nézők legegyértelműbb ismertető jele.
Élvezik, amit látnak, élvezik, hogy ott vannak, állandóan mosolyognak, tapsolnak, ünnepelnek. Elvégre ilyen az, amikor buli van.
