– Mi a lélektani hátterük ezeknek az eredményes utolsó dobásoknak?
– Ez érdekes, mert én minden egyes dobásommal a legjobbra törekszem, és magam sem tudom, miért alakul így. Talán azért, mert annál már minden mindegy. A harmadiktól kezdve mindegyikhez úgy mentem oda, hogy teljes erőből, olyan hosszan próbálom meg ellökni a súlyt, amennyire csak tudom, annak az árán is, hogy esetleg kilépek, mégis megint az utolsó jött össze a legjobban.
– Korábban azt mondta, a dobogóhoz húsz méter feletti eredmény kell, most elég volt valamivel kevesebb is. Miért?
– Azért, mert két riválisom, a német Christina Schwanitz és a kínai lány, Kung Li-csiao nem igazán volt csúcsformában. Christina technikailag kifejezetten csúnyán lökött, ez nekem jól jött. Szerencsém is volt, és persze kellett az egyéni csúcsom is. Nekünk jól sikerült a formaidőzítés, a többiek közül néhányaknak nem.
– Azt is nyilatkozta néhány hónapja, hogy saját maga számára az olimpiai bajnoki címet tartja a csúcsnak. Ezek szerint most elégedetlen?
– Nem, szó sincs róla, most nagyon boldog vagyok ezzel a bronzéremmel. Szerintem minden sportoló álma az olimpiai aranyérem. Ez a siker csak eltökéltebbé tesz, motivál, és az a célom, hogy négy év múlva, Tokióban első legyek.
– Most az első helyért is az utolsó körig kiélezett küzdelem zajlott. Tudott rá figyelni?
– Három lökés után néztem meg, mi a helyzet a versenyben. Sokáig azonos eredménnyel álltam a negyedik helyen, aztán feljöttem a harmadikra, majd az utolsó körben holtversenyben voltam a másodikkal. A lelkem mélyén azt kívántam, ő legalább javítson, mert azonos eredménnyel rosszabb második legjobb dobás miatt lejjebb csúszni bosszantóbb, mintha megelőznek. Persze elégedett lettem volna úgy is a bronzzal, csak némi hiányérzettel mennék majd haza. Michelle Carter, a szám győztese a fedett pályás világbajnokságon is az utolsó dobásával nyert, most ugyanezt megtette itt, Rióban. Megérdemelte a győzelmet, mert nagyon jó versenyző, remek szezonnal a háta mögött, és így kell ezt csinálni: a végén kell nagyot dobni.
– Mi jutott először az eszébe, amikor biztossá vált, hogy felállhat a dobogóra?
– Először elsírtam magam, nem akartam elhinni, ami történt. Majd arra a rengeteg munkára gondoltam, amit elvégeztem az utóbbi másfél évtizedben. Nagy utat jártam be Londontól Rióig is, a huszonharmadik helyről a harmadikra jöttem fel.
– Hogyan tud a világ elitjében maradni úgy, hogy otthon nincsen egyetlen vetélytársa sem, nincs, aki húzza magával?
– Szerencsés vagyok, mert sok nemzetközi versenyen vehetek részt, ezen a szinten év közben nyolc-tíz viadalra is meghívnak, amelyeken találkozhatok ezzel az igen erős mezőnnyel.
– Edzéskörülményei? Ha jól tudom, telente csak teremsúlygolyóval gyakorolhat, hogy a parkett ne sérüljön meg, ami nem ideális.
– Szép lassan azért javulnak ezek a körülmények, idén például már lesz fűtés is a termünkben. Tudom, ez kissé viccesen hangzik, de fura módon csak növeli bennem az alázatot és a dacot, hogy ezek ellenére is megmutatom, milyen sokra vagyok képes. Természetesen azon is dolgozunk, hogy folyamatosan javuljanak a körülmények, nemcsak nekem, hanem az utánpótlásnak is. Sok fiatal jön, edzenek velem, és remélem, egyszer közülük majd a helyembe lépnek.
– Szegeden edz, de békéscsabai klub versenyzője. Hova erősebb a kötődése?
– Ahogy mondta, békéscsabai vagyok, a karrierem a legnagyobb részét ott töltöttem. Ma már valóban nem ott élek, de a város és a klubom maradéktalanul mögöttem állt az elmúlt években, bármire szükségem volt, próbáltak azonnal segíteni. Sokat köszönhetek tehát Békéscsabának, mert ha onnan nem kapok támogatást, akkor nem tartanék itt, ahol most vagyok.
– Kevesen tudják, hogy végzett gyógypedagógus. Valamilyen szinten gyakorolja is ezt a szakmát?
– Nem, de a jövőben szeretnék vele foglalkozni. Majd kiderül, van-e erre lehetőségem, ugyanis a gyógypedagógia rengeteg gyakorlattal jár, és a sport mellett erre egyelőre nincsen időm. Mindig is szerettem több lábon állni, van edzői végzettségem, logisztikai menedzser is vagyok, azt hiszem, a sportkarrierem után nem fogok elveszni a világban.
