Nem görcsöl Rio miatt

Paralimpiai bajnokunk úgy érzi, mindig őt húzzák ki a zsákból, ha a jutalmakról beszélnek. Interjú.

– A parasportokban gyakran tűnik fel a dopping, a csalás?
– Volt már egy-két lebukás, de nem gyakoriak az esetek. Sokkal inkább a kategorizálásokkal, a sérültségi fokozatokkal trükköznek a versenyzők. Megesik, hogy olyan kategóriában indul egy-egy sportoló, ahová nem lenne való.

– Harmadik paralimpiájára készülődik, ön szerint mennyire vannak otthon az emberek a parasportokban?
– Négyévente egy kicsit ránk vetül a reflektorfény, ha jó eredményt érünk el, akkor talán jobban is, de valójában a háttérben élünk, versenyzünk, készülünk. Sokat nem tudnak rólunk. Talán csak akkor kapják fel a fejüket, ha van valami botrány, mint amilyen Gömöri Zsolt tavalyi esete volt, vagy éppen most, amikor arról van szó, a jutalmazás tekintetében mit is ér a mi teljesítményünk, hogyan is tegyék mérlegre az életünket.

– Érdekes, amit mond, hiszen sokan nem is tudják, hogy milyen körülmények között élnek és sportolnak önök.
– Paralimpiai bajnokként én afféle kirakatembere vagyok a sportágnak. Éppen ezért nekem a legmagasabb a Gerevich-ösztöndíjam, nem titkolom, százezer forintot kapok havonta, amit egyetemi tanulmányaim miatt a Sportcsillag ösztöndíjjal ki tudok egészíteni. És én még jó helyzetben vagyok, mert vannak olyan élsportolók is, akik húszezer forint támogatást kapnak. Pedig ők is az életüket teszik arra, hogy sportoljanak, délelőtt és délután is edzenek.

– És nyilván megesik, hogy ebből a pénzből ételre sem jut, nemhogy táplálékkiegészítőre.
– Így van. Aki sikerrel jár, kis túlzással a paralimpiai jutalmát éli fel a következő négy esztendőben. Míg az ép sportolók sokszor tízszer annyi támogatásból, állami pénzekből és szponzori juttatásokból élnek, mint mi, és mindezeken felül kapják meg a jutalmukat, addig nekünk az érmekért, pontszerzésért járó pénz azt biztosítja, hogy továbbra is sportolhatunk. Most pedig az a döntés született, hogy csak a felét kaphatjuk annak, amit az olimpikonok. Egyébként, ha érvelni kell a jutalmaink ellen, mindig engem húznak ki a zsákból, hiszen én voltam a legeredményesebb. De azért szerintem érdemes lenne mögém is tekinteni és megnézni azt, hogy ki hogyan éli az életét a fogyatékkal élő sportolók között.

– Külföldön mi a helyzet? Mit lát? Kérdezem ezt annak tudatában, hogy a Brit Paralimpiai Bizottság briliáns kampányfilmet hozott össze, ezzel is felhíva a figyelmet sportolóikra és a mindennapos gondjaikra.
– A brit parasportolók mögött jelentős szponzori háttér áll, de pontos számokat ne kérdezzen, mert nem tudok mondani. Az oroszoknál azonban egy eredményességben velem egy szinten lévő sportoló átszámítva havi egymillió forint ösztöndíjat kap. És azt régóta tudjuk, hogy Vlagyimir Putyin bőkezűen bánik az eredményes sportolókkal.

– Miért éri meg önnek ezt csinálni?
– Miért? Mert szeretem. Még akkor is, ha a mi sportágunk, ez a faltól falig úszás meglehetősen depresszív valami. Szerencsére az edzőm, Anatolij Petrov nem csak szakmailag kiváló edző, jó pedagógus is. Az úszóban mindig tartani kell a kedvet, a tüzet, mert anélkül nagyon nehéz. Nos, ő tökéletesen ért ehhez. Olyan régóta ismerem már őt és dolgozunk együtt, hogy kicsit olyan, mintha a nagyapám lenne. Persze vitáink is vannak, de többnyire megoldjuk ezeket is egy jó poénkodással. Viszont azt nem titkolom, eljutottam abba a korba, hogy a riói az utolsó paralimpián lesz. Egyszerűen képtelen vagyok összeegyeztetni a sportot és a tanulmányaimat, harmadik éve tanulok Pécsett, a jogi egyetemen, de nem tudok vele úgy haladni, ahogyan szeretnék, hiszen az élsport elvesz minden időt. A fiatalságomat az úszásnak adtam, de most már a jövőmre is gondolnom kell, így biztos vagyok benne, hogy 2020-ban az én nevemmel már nem találkozhatnak a tokiói paralimpián.