Amiből Elizabeth Swaney-nek alig, abból a nigériai női bobcsapatnak bőven jutott az olimpián. Pedig mindkét esetben igaz: utolsóként végeztek a versenyszámukban. A saját szememmel láttam, amint az afrikai debütánsok – akikről itt írtunk részletesen – kis túlzással összevissza ütik a bobot a pálya oldalához, ám azt is, hogy ennek ellenére örömmámorban úsztak.
Már az induláskor különleges mozdulatokkal, egyedi pacsikkal és hátpaskolással vittek színt a versenybe, s a célban sem búslakodtak az amúgy a többiekhez képest igen gyér eredményük láttán. Amikor például a harmadik futamban – négyet rendeznek, s az összesített eredmény rangsorol – beértek, a kormányos, Seun Adigon rögtön
kinyúlt a járgányból s a levegőbe öklözött.
Pedig ekkor is, mint mind a négy próbálkozásuknál, a legrosszabb időt produkálták. A futamgyőztesek rendre csaknem két másodpercet vertek rájuk (50,46 másodperc volt a legjobb idő). A szurkolók azonban elismerték erőfeszítéseiket; nemcsak azok, akik zöld-fehér zászlókat lengettek, hiszen bizonyára sokan ismerték a történetüket, ők az elsők, akik nigériaiként bármilyen sportágban eljutottak a téli olimpiára.
A jamaicaiaké jóval népszerűbb történet. 1988-ban a később megfilmesített négyes, aztán még háromszor a férfi csapat, idén először pedig a női páros kvalifikált tőlük – jelenlétük már nem is meglepő, úgy meg pláne, hogy a mostani kormányos, Jazmine Fenlator négy éve még az amerikaiakkal versenyzett, s hozzá hasonlóan társa, Carrie Russell is atléta múltú (utóbbi még vb-aranyat is nyert az afrikai csapat 4x100-as váltójával).
Odahaza nagy rajongással várták a szereplésüket, holott néhány nappal a versenyük előtt úgy tűnt, mindez meghiúsulhat, mivel német edzőjük, Sandra Kiriasis hirtelen lelépett, mert nehezményezte, hogy már az ötkarikás játékok helyszínén le akarták fokozni teljesítményelemzővé. A jamaicai szövetség elnöke destruktívnak nevezte, ám ezzel nem sokat segített, a versenyzőként amúgy olimpiai és világbajnok tréner ugyanis
hazavitte magával a csapat bobját is, mivel az az övé volt.
A megoldás váratlan helyről érkezett: egy hazai sörgyártó cég, a Red Stirpe „marketingsasszeme” lecsapott, s felajánlották, hogy kifizetik a bobot.
Így aztán a Fenlator–Russel páros is ott siklott Phjongcshangban 130-cal, igaz, az előzetes – és enyhén szólva is merész – céljuktól, az éremszerzéstől elmaradtak, a húszból összességében ők is csak Nigéria elé tudtak beférkőzni. Igaz,
az első futamban további két, az utolsóban pedig hat duót is megelőztek,
ami azért dicséretes.
Nekik is akadtak külön szurkolóik, a leglelkesebbel, az alábbi Twitter-videóban is megörökített hölggyel én is találkoztam, elmondta, hogy Koreában élő jamaicai, s nagyon büszke a honfitársaira.
És ha már Swaney-vel kezdtük, nem árt lemérni, hogy még ha teljesen különböző sportágakról is beszélünk, mekkora különbségek lehetnek az elsők és az utolsók között. Míg a mi Erzsink a selejtezőjében győztes kanadai Cassie Sharpe pontszámának 33,6 százalékát érte el (31,4 pont viszonyítva a 93,4-hez), addig a jamaicaiak összteljesítménye (3:25,94) épphogy 1,01, a nigériaiaké (3:29.60) pedig 1,03 százalékkal marad el győztes német Lisa Buckwitz, Mariana Jamanka párosétól (3:22.45).
Utóbbi olimpia bajnok nevét nézve nem lennék meglepve, ha négy év múlva már jamaicai színekben versenyezne
