„1941 telén bevagoníroztak bennünket a Józsefvárosi pályaudvaron. 36 Botond típusú páncélozott járművel, a szükséges létszámú katonával, fegyverzettel, utánpótlási és egészségügyi csoporttal Lengyelországon keresztül egészen Urivig vittek minket. Az első vonal a Don menti falu, Uriv hídfőjénél, én és az ötfős műhelyes csapatom nagyjából egy kilométerrel mögöttük, Sztorozsevojenál egy domboldalba voltunk beásva a műhelykocsival. A felderítő zászlóalj volt a miénk, feladatunk a zászlóalj járműveinek karbantartása és javítása volt” – magyarázza Laci bácsi.
Emlékek sora kel életre az újabb és újabb történetekben, már a Don-kanyarban járunk. Az első urivi csatában hét tisztet veszített el a zászlóalj. Az egyik éjjel Laci bácsi parancsot kapott: két segítővel ki kellett mennie a csata helyszínén eltemetett hadnagyért. A Botondra felpakolt pár deszkát, amiből alkalmi koporsót tudtak összeeszkábálni, majd elindultak.
„Hogy miért én kaptam a feladatot, azt a mai napig nem tudom. Adtak egy vázlatot a sírhelyről, valamint a tiszt úr csicskása – ő is ott volt a temetésén – elmondta, miről azonosítható be egyértelműen a hadnagy személye. Csináltattam az embereimmel egy ideiglenes szállítóalkalmatosságot, és elindultunk. Meg is találtuk a sírját, a fiúk kiásták, majd beugrottam a gödörbe, s megállapítottam, hogy valóban ő Vajda Zuárd. A gödör mély volt, a teste súlyos, nem bírtuk kiemelni. Leszedtük a ponyvatartó gurtnit a Botondról, majd rákötöttem a csuklójára. Megpróbáltuk felhúzni, de a tüdejében még bennrekedt levegő hörögve feltört, az én két segítségem meg elszaladt ijedtében. Nagy nehezen feltettük a kocsira és visszavittük a bázisunkra. Ezután a zászlóaljnál kialakított temetőben méltó tiszteletadással búcsúzhattunk el tőle. Fényképem is van a sírjáról, nem tudom a családja tudja-e hol nyugszik...” – mondja a 99 esztendős Fejes László.
