Don-kanyar: még Sztálin orgonája sem riasztotta vissza

Don-kanyar, Sztálin-orgona, hősiesség – három fogalom egy történetben. A 99 esztendős Fejes Laci bácsiról készült sorozatunk 2. része.

Bajtárs – mit is jelenthet ez a szó annak a magyar katonának, aki kilenc évet szolgált a seregben? Az biztos, hogy Fejes Lászlónak bőven volt ideje megtanulni a szó legmélyebb és legőszintébb jelentését.

Laci bácsi jövőre tölti be a századik életévét. Azt mondja, azokat az emlékeket, amelyekről ő mesélni tud, mind magával viszi majd a sírba. Ezért is találkoztunk, hogy minél több emlékét megőrizhessük az utókornak.

Laci bácsinak igazán különös sorsot szánt az Isten. Édesapja huszárként szolgált az első világháborúban, ő maga gyerekfejjel élte meg Trianon gyászát. 1936-ban, követve a családfőt, ő is katonának állt. Akkor még nem sejthette, hogy a bécsi döntések és a világháború teljesen átírja majd az életét. Hamar kiderült, az autó és az autószerelés az élete Laci bácsinak. Valójában a szakmát már 1928-ban, 14 évesen elkezdte a Lehel úton egy amerikai érdekeltségű autószerelő műhelyben. A „bütykölés” tette később ismertté őt a seregben. Amikor 1936 őszén bevonult, a felderítő zászlóaljhoz került, ahol páncélos és harckocsivezető-kiképzést kapott. A tisztes iskola után nem sokkal már egy parancsnoki autót vezetett.

„Közben alakítottunk egy páncélos zenekart is, én harmonikáztam. Ismertük és játszottuk az összes korabeli slágert. 1938-ban kellett volna leszerelnünk, de a felvidéki helyzet miatt csak 1939 február derekán szerelhettünk le. Az örömünk nem tartott sokáig, mert márciusban tartalékosként ismét katona lettem. Felvidéken ott voltam, amikor Horthy Miklós fehér lovon bevonult Kassára, utána jött Erdély, majd a Délvidék” – meséli Fejes László.

Virágeső s magyarok ezrei fogadták őket Kassán. Mint említette, sosem fogja elfelejteni azokat a pillanatokat, amikor meglátták Horthy Miklóst a fehér lovon. Az emlékek mellett Laci bácsi egy különleges relikviát is őriz a Felvidékről. A kassai városháza erkélyéről ugyanis számos nemzeti színű zászlót dobtak a tömegbe, egyet akkor magával hozott, s ma már családi kincsnek számít.

Laci bácsi Észak-Erdély visszacsatolásakor is úton volt, 1941-ben Délvidéken pedig már a 101-es szeroszlop gépkocsivezetőjeként az anyagbeszerző részlegen szolgált. A szép idők egyre árnyasabbak lettek, gyorsan hozzá is teszi: „akkor már háború volt”. Bármerre járt is, neki – mint mondja – mindig akadt egy jó fekhely. Nyugodtan tudott aludni a Fordban, de még a hathengeres Fiatban is. Generálozta ő két láda sörért Rommelék Opeljeit, de a márkák közül akkor az ő szemében a magyar Botond volt az első.

„1941 telén bevagoníroztak bennünket a Józsefvárosi pályaudvaron. 36 Botond típusú páncélozott járművel, a szükséges létszámú katonával, fegyverzettel, utánpótlási és egészségügyi csoporttal Lengyelországon keresztül egészen Urivig vittek minket. Az első vonal a Don menti falu, Uriv hídfőjénél, én és az ötfős műhelyes csapatom nagyjából egy kilométerrel mögöttük, Sztorozsevojenál egy domboldalba voltunk beásva a műhelykocsival. A felderítő zászlóalj volt a miénk, feladatunk a zászlóalj járműveinek karbantartása és javítása volt” – magyarázza Laci bácsi.

Emlékek sora kel életre az újabb és újabb történetekben, már a Don-kanyarban járunk. Az első urivi csatában hét tisztet veszített el a zászlóalj. Az egyik éjjel Laci bácsi parancsot kapott: két segítővel ki kellett mennie a csata helyszínén eltemetett hadnagyért. A Botondra felpakolt pár deszkát, amiből alkalmi koporsót tudtak összeeszkábálni, majd elindultak.

„Hogy miért én kaptam a feladatot, azt a mai napig nem tudom. Adtak egy vázlatot a sírhelyről, valamint a tiszt úr csicskása – ő is ott volt a temetésén – elmondta, miről azonosítható be egyértelműen a hadnagy személye. Csináltattam az embereimmel egy ideiglenes szállítóalkalmatosságot, és elindultunk. Meg is találtuk a sírját, a fiúk kiásták, majd beugrottam a gödörbe, s megállapítottam, hogy valóban ő Vajda Zuárd. A gödör mély volt, a teste súlyos, nem bírtuk kiemelni. Leszedtük a ponyvatartó gurtnit a Botondról, majd rákötöttem a csuklójára. Megpróbáltuk felhúzni, de a tüdejében még bennrekedt levegő hörögve feltört, az én két segítségem meg elszaladt ijedtében. Nagy nehezen feltettük a kocsira és visszavittük a bázisunkra. Ezután a zászlóaljnál kialakított temetőben méltó tiszteletadással búcsúzhattunk el tőle. Fényképem is van a sírjáról, nem tudom a családja tudja-e hol nyugszik...” – mondja a 99 esztendős Fejes László.

Vajda Zuárd a 30-as években az Új magyar élet című társadalmi, irodalmi és kulturális folyóirat egyik szerkesztője volt. Laci bácsi szerint a hadnagyot combon lőtték, a tiszti legénye elkötötte a vérzést majd motorkerékpárra pattant, hogy elszállítsa a sérültet. Laci bácsi szerint minden bizonnyal rosszul köthette el a combját, a hadnagy ugyanis még a szállítása közben elvérzett.

Vajda Zuárd exhumálása és a videónkban elmesélt történet teszi igazán hőssé Laci bácsit. Ő maga az interjú során még csak a hős szót sem ejtette ki a száján, pedig nem csak az én szememben vált azzá. Hogy még ki máséban is? De mi történt vele a Sztálin-orgona tüze után? Az kiderül a SZEMbeszéd következő részében.