A kommunisták kivégezték, de a háborút ő nyerte meg

Sándor Istvánt kivégezték, ő mégis nyerő félként jött ki az ügyből, hiszen azóta is sokan imádkoznak hozzá és kérik segítségét – véli P. Bíró Lóránt.

P. Bíró Lóránt atya annak a plébániának a vezetője, ahol évtizedekkel ezelőtt Sándor István is dolgozott. Az emlékét azonban nem csupán a templomfalak őrzik. Ahogy megismertem a szaléziakat, egyértelművé vált: Sándor István, „Pista”, vagy éppen „Sándor úr” igazi példakép a körükben. Sorozatunk első részében a 85 esztendős Lóri atya közreműködésével a történeti adatok és a Pártőrség pere helyett Sándor István személyiségét mutatjuk be.

P. Bíró Lórántot első alkalommal az édesanyja vitte el a Clarisseumba, valamikor a harmincas évek második felében. Gyorsan hozzáteszi, eleinte viszolygott az egésztől, hiszen megvolt a saját baráti köre, de amikor belépett a plébániára megtapasztalta azt a családias szellemiséget, amely végül „mindent elsöpört”. Az atya szerint ebben nagy szerepe volt Sándor István hatásának is, aki 1936-ban laikus szerzetesként kezdte itt meg a működését. Eleinte csupán a szaléziak nyomdája és maga a mesterség érdekelte őt, de ez gyorsan megváltozott. A visszaemlékezésekből egyértelművé válik, mennyire becsülték és tisztelték már akkoriban Sándor Istvánt, de így volt ez általánosságban minden szalézival szemben.

„Ők becsületet és tisztességet kértek tőlünk, ugyanakkor a Clarisseum utolérhetetlen szórakozást nyújtott nekünk. Minden szabadidőmet itt töltöttem, engem nem érdekelt semmi más az égvilágon. Minden vasárnap volt mozielőadás vagy színdarab, hétköznapokon pedig fociztunk; egyszóval mindig volt valami, ami lekötött” – meséli Lóri atya.

A rend és fegyelem mellett persze maradt helye a humornak is. Ebben nagy szerepe volt Sándor Istvánnak, akiről Lóri atya egy anekdotát is elmesélt. „Gyerekkoromban a hinta volt nekem a fő szám. Ez olyan helyen állt, hogy útba esett Sándor Pistának, mikor innen a házból a nyomdaépületekbe kellett átmenni. »Sándor úr, hajtson meg, hajtson meg!« – kiabáltam, s ha nem volt sürgős dolga, akkor azt a néhány percet ránk szánta. Amikor azonban valami fontos dolga volt, csak annyit felelt: »Vegyél be hashajtót, az majd meghajt!«”

Lóri atya szerint Sándor István tréfás, mégis határozott, és szeretetreméltó ember volt. A határozottsága nem abban mutatkozott meg, hogy parancsolgatott, ő a személyiségével hatott igazán. A Clarisseum első embere ma már mosolyogva meséli azt az esetet, mikor ministránsként láthatóan elunta magát, és ezt észrevette Sándor István. A szalézi szerzetes „rámordult” az ifjú Bíróra, aki úgy fogalmazott, az eset után egy életre megtanulta, hogy is kell viselkedni az oltárnál.

A világháború alatt és az azt követő években, egészen a rend 1950-es feloszlatásáig a Clarisseum menedéket jelentett a környékbeli fiataloknak és azoknak az árváknak és szegénysorból származóknak, akiket befogadtak a fiúnevelő intézetbe. Sándor István háromévnyi frontszolgálat, majd amerikai fogság után visszatért, s megbízták a Katolikus Ifjúmunkások Országos Egyesület helyi csoportjának a vezetésével. A kommunisták hatalomra kerülésével egyre fogyott a levegő az egyház körül, de mások mellett Sándor István sem vett erről tudomást. Ahogy Lóri atya fogalmazott, neki mindig az volt az első, hogy segítsen rendtársain és a rábízottakon.

„Amikor noviciátusba vonultam, a kispapok mondták, hogy téli ágyneműket nem érdemes hozni, mert van a házban bőven. A világháború utáni években jártunk, a kispap urak meg nem gondoltak arra, hogy háború után másképp mennek a dolgok. Anélkül, hogy én kértem volna, Pista elment a szüleimhez, elmondta nekik, hogy mi a helyzet. Jó sokat kellett gyalogolni, de elhozta nekem, mert így akart kedveskedni” – emlékezett az atya.

1950 tavaszán feloszlatták a rendet, de Sándor István ezután is megtartotta a hittanórákat és az összejöveteleket. A kommunisták az egyik legnagyobb veszélyforrást látták abban az emberben, aki a szegény sorsú munkásfiatalsággal foglalkozott. Jól látta ezt a szalézi tartományfőnök is, aki megszervezte Sándor István disszidálását. Mint Lóri atya elmondta, amikor visszaadta az útlevelet, Sándor István tudatában volt annak, hogy ez esetleg az életébe fog kerülni.

„Mi, papok tudtuk, hogy meg kell védeni a fiatalokat a klerikális reakciótól, a nagy falak is emiatt épültek. Ma már szinte elképzelhetetlen mindaz, ami történt. Rettentően óvatosnak kellett lenni. Sokszor az ember nem tudhatta, hogy a legjobb barátja, akivel éppen beszélget, nem besúgó-e. Én végigéltem ezeket, de a Gondviselésnek köszönhetően nem kerültem a letartóztatottak közé” – mondta P. Bíró Lóránt.

A bujdosás időszakában rendtársa Kiss István álnéven hat csoporttal foglalkozott, s a Persil Műveknél vállalt munkát. Közösségi szerepét a gyári elvbarátok hamar felismerték, s népnevelői kitüntetéssel jutalmazták. Mindezt mosolyogva meséli Lóri atya, mivel nem ismerték fel az ő kilétét, s nem sejtették, hogy ő abban hitben neveli a fiatalokat, amit a kommunisták megpróbálnak kiirtani. Földalatti tevékenységét azonban csupán 1952. július 28-ai letartóztatásáig folytathatta. Vélhetően a házmester felesége súgta be őt és lakótársát, Dániel Tibor kispapot, akit később a börtönben agyonvertek. Sándor Istvánt is hónapokon át gyötörték a börtönben, őt és két ÁVH-tisztet a pártőrség perében ítélték el, majd 1953. június 8-án végezték ki őket.

„Akkoriban a perek így mentek: előre meghozták az ítéletet, anélkül hogy igazságtartalma lett volna. Sem az időpontot nem tudtuk, sem azt, hogy kivégezték őket. Teljes volt a csönd és hallgatás. Ő nyerő fél lett ebből az egészből kifolyólag. Sokan nem tudják megérteni azt, hogy amikor a kezében volt a lehetőség, hogy mentse az életét, miért mondta azt, hogy: »Inkább meghalok, de a gyerekeimet nem hagyom itt!«” – mesélte a szalézi szerzetes.

Hozzátette, lelkileg nagy vágya volt, hogy boldoggá avassák rendtársát. Ahogy videónkból is kiderül, sokan kérik az ő közbenjárását, köztük a Clarisseum plébánosa is. Lóri atya az MNO-nak elmondta, boldog, hogy Sándor István boldoggá avatási eljárása erre a szintre került. „Ha valamelyik családban egy családtagot kitüntetnek, az az egész famíliának nagy öröm. Ő sosem várta el, hogy megcsodálják, sokkal szerényebb volt annál. Ilyen hozzáállással érthető meg, hogy hogyan tudott a börtönben is másokat vigasztalni. Remélem, hogy e kis intervallum után a mennyországban is találkozunk. Majd ott elmondom neki, hogy mi mindenben segítsen nekünk, mert mindig vannak olyanok, akik segítségre szorulnak, akikért könyörögni kell” – zárta le gondolatait P. Bíró Lóránt.

Sorozatunkat hamarosan folytatjuk.