Pártőrségper: rendíthetetlen tanítványok

Ötven évvel ezelőtt, 1952. október 28-án a Budapesti Hadbíróságon, szigorúan titkos jelzéssel tárgyalási jegyzőkönyv készült. A tanács elnöke, Kovács Béla hadbíró alezredes a tárgyalást délelőtt kilenc óra harminc perckor megnyitotta, majd a megjelenteket figyelmeztette a titoktartás kötelezettségére. A vád a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés bűntette volt, amivel tizenhat személyt gyanúsítottak.
Persze a kor jogszokásaihoz híven koncepciós, előre megtervezett per készült, amiben több vádlottra halált kért az ügyész. A kommunista önkényuralom sajátossága volt, hogy politikai perekben saját ügyvédje senkinek nem lehetett, így négy, államilag kirendelt jogdoktor védte a huszonéveseket, akik között ott ült Hegedűs Hajnalka, a mindössze tizenöt éves gimnáziumi tanuló is. Őt végül nyolc évre ítélték.

Titkosrendőrök a szalézi iskolából
Így kezdődött a pártőrség pere, amelyben a készséges ítélőszék előtt kilenc ÁVH-s pártkatona, öt katolikus pap, illetve két civil – a már említett fiatalkorú lány és Pokorni János tervező technikus – állt. Rendhagyó társaság: államvédelmis tisztek szalézi papok mellett.
A történet a harmincas-negyvenes évekre nyúlik vissza, amikor a szalézi rendház a legszegényebb családok csemetéit és árva gyermekeket fogadott be a gróf Károlyi Sándorné alapította újpesti nevelőintézetébe, más néven a Clarisszeumba.
Azonban 1949-ben, amikor az Államvédelmi Hatóság létszámát csaknem harmincezer főre duzzasztották fel, az országos káder osztály a nevelőintézetekből – így a Clarisszeumból is – összegyűjtethette a már 18. évüket betöltött fiatalokat, majd három hónapos átképző tanfolyamra küldték őket. A legjobbakból, s persze a legmegbízhatóbbakból verbuválták a pártőrség kétszázötven tagját. Ezek az államvédelmisek tiszti rangfokozatban testőrként védték a Magyar Dolgozók Pártjának legfontosabb elvtársait: Rákosit, Farkast, Gerőt.
Bár a katolikus egyház szerzetesrendjeit feloszlatták, a pártőrség számos katonája szoros kapcsolatot tartott fenn az egykori lelki vezetőkkel, a szalézi, piarista és jezsuita atyákkal. Sándor István, a már akkor bujkáló szalézi szerzetes legmegbízhatóbb tanítványán, Zana Albert ÁVH-s őrmesteren keresztül folytatta az államellenes röpiratok terjesztését és hittérítő tevékenységét, amellyel egyre több államvédelmis sorkatonát nyertek meg.
A Rettegés az örökségük című dokumentumfilmből – amelyben a per túlélői vallanak – kiderült, hogy az ötvenes években mindannyian kapcsolatot tartottak Zana Alberttel. Pokorni János a dokumentumfilmben elmondta, hogy miután 1948-ban feloszlatták a cserkészeket, vele egykorú barátaival megalakították a Kolhoz Dei, azaz Isten kolhoza társaságot, majd létrehozták a Familia Dei, azaz Isten családjai közösséget. A szervezkedés célja az volt, hogy önmagukat, így jövendő családjukat is felkészítsék a vallásos életmódra. A csoportos megbeszélések egyikén, amely Pokorni János édesanyja lakásán zajlott, egyszer megjelent Zana Albert. A kék egyenruha – Pokorni János megfogalmazása szerint – az összes jelenlévőt megdöbbentette, de rövid bemutatás után mindenki megnyugodott, mert egyértelművé vált, hogy nem a hatóság jelent meg, hanem a társasággal együtt gondolkodó fiatalember, akinek megbízhatósága teljes értékű. A filmből az is kiderült, hogy Zana Albert és Pokorni János röplapokat cseréltek. Akkor még egyikük sem tudhatta, hogy ebben az időszakban, 1952 nyarán már a fiatal ÁVH-s őrmestert és a Pokorni családot is figyelték. Nem sokkal később a kommunista titkosrendőrség letartóztatta a klerikális összeesküvőket.
A perrel, és különös tekintettel Sándor István szalézi szerzetes vértanúságával foglalkozik egy nemrég megjelent könyv, amelyet P. Zsédely Gyula ceglédi kanonok-plébános írt. A szerző idéz egy szigorúan bizalmas iratrészletet, amit Rákosi Mátyás kapott meg. A szöveg a következő: „A börtönügyi főosztály vezetője, Décsi Gyula elvtárs és a kémelhárító osztály vezetője, Dékán István elvtárs jelenti, hogy pár héttel ezelőtt olyan bűnbandát leplezett le az ÁVH, amely az illegálisan tevékenykedő KIOE- (Keresztény Ifjúság Országos Egyesülete) vezetőkből áll – akik a Pártőrség tizedesei is egyben –, s akik még ma is kapcsolatban állnak egykori szaléziánus, piarista és jezsuita lelki vezetőkkel. Eligazítást kérnek Décsi Gy. és Dékán I. elvtársak.”
Az eligazítást megkapták. Bár Sztálin 1953 márciusában meghalt, a hatalom, a titkosrendőrség és a bíróságok igyekeztek minden rendszerellenes hűtlenségi ügyet minél előbb lezárni. Ezért 1953. május 23-án a Budapesti Hadbíróság Kovács Béla hadbíró alezredes, a tanács elnökének vezetésével – Ács István áv. főhadnagy, Tóth Sándor áv. főhadnagy katonai ülnökök, Mészáros István áv. törzsőrmester jegyzőkönyvvezető és Béres György áv. őrnagy ügyész részvételével – demokrácia és hűtlenség vádjával a pártőrség perében a következő ítéletet hozta:
Zana Albert áv. őrmester I. r. 21 éves, kötél
Ari László áv. őrmester II. r. 22 éves, kötél
(később kegyelem, életfogytiglan)
Farkas Ferenc áv. hadnagy III. r. 27 éves, kötél
Sándor István szalézi pap IV. r. 39 éves, kötél
Hegedűs Hajnalka gimn. tanuló V. r.
15 éves 8 év
Pál Sándor áv. őrmester VI. r. 15 év
Hosszú Béla áv. alhadnagy VII. r. 15 év
Guzi Imre áv. alhadnagy VIII. r. 15 év
Bodocs Pál áv. őrmester IX. r. 12 év
Horváth István áv. őrmester X. r. 8 év
Ruzsinszky József áv. őrm. XI. r. 22 éves, 8 év
Pokorni János terv. technikus XII. r.
24 éves, 12 év
Ádám László katolikus lelkész, tart. főnök
XIII. r. 15 év
Varga György Aladár katolikus lelkész XIV. r. 10 év
Szitkei Károly katolikus lelkész XV. r. 10 év
Dániel Tibor kispap, katolikus lelkész, XVI. r. 21 éves, 5 év (a börtönben agyonverték)

Keserűen kísért a múlt
A három halálraítélt akasztását sürgősen végrehajtották, 1953. június 8-án este 21 órakor. Az elítéltek nagy része 1956-ban szabadult. Sándor István ártatlanul kivégzett szalézi szerzetes öccsének, vitéz Sándor Jánosnak a résztvételével a kivégzettek hozzátartozói, a volt társak és a barátok minden évben találkoznak az újpesti szalézi kápolnában, ahol misét hallgatnak az elhunytak lelki üdvéért.
A nyolcvanhárom éves Sándor János jelenleg Szolnokon él MÁV-nyugdíjasként. A mai napig nem tudott belenyugodni az égbekiáltó igazságtalanságba. A vértanú pap testvére reszkető kezekkel kereste elő a megsárgult iratokat, leveleket, fényképeket, dokumentumokat és csöndesen idézte fel a sötét régmúltat.
– A szalézi rendnek nyomdája is volt Újpesten. A testvérem, Sándor István úgymond rendszerellenes röplapokat nyomtatott itt. Bár negyedrendű vádlott volt, klerikális beállítottsága miatt kivégezték. A bátyám sorsa által üzenni akartak a nyughatatlan keresztény embereknek: Így végzitek majd ti is – mondta Sándor János.
A múltidézésből kiderült: Sándor Istvánnak a szolnoki katolikus egyház rendfőnöke, Polikár atya javasolta, hogy a gépipari szakiskola elvégzése után menjen Újpestre, a szalézi intézetbe, ahol több száz árva gyereket gondoznak. Néhány év múlva fogadalmat tett Mezőnyárádon és folytatta egyházi munkáját. A rend feloszlatása után hazament Szolnokra, bajuszt növesztett és nevet változtatott. Hamis személyivel, Kiss István néven elhelyezkedett a fővárosban, a Persil gyárban. Kitüntetett munkás lett, de közben a gyári fiatalok között is folytatta hittérítését, valamint titokban találkozott azokkal a sorkatonákkal, akiket korábban a Clarisszeumban mint árva gyerekeket nevelt. Pokorni Jánossal ebben az időben ismerkedett meg, akivel aztán röplapokat szerkesztett és terjesztett.
Budapesten 1950 őszétől, az Imre utcában lakott egy kispapnál, Dániel Tibornál (aki később a perben tizenhatodrendű vádlott volt, de az öt évet nem ülte le, mert vallatás közben belehalt a verésbe). Tanítványai közül számosan bekerültek az Államvédelmi Hatósághoz. Az egyházi nyomdában röplapok ezreit nyomtatták, amiből több röplap az ÁVH-hoz jutott. A lebukás elkerülhetetlen volt. – A bátyámat egyébként figyelmeztették, hogy figyelik. Ádám László atya, a tartományfőnöke azt javasolta: utazzon Szombathelyre és disszidáljon – folytatta a múltidézést a szalézi szerzetes testvére.

Sándor János visszaemlékezéséből az is kiderült, hogy iratokat, útlevelet készítettek, a külföldi rendházakhoz pedig ajánlólevelet írtak az üldözött pap számára.
– Ádám László atya – aki húsz esztendőn keresztül Szombathely lelki irányítója volt és egy nagy templomot is építtetett a szaléziaknak – embercsempészt is szerzett, aki majd átviszi a határon Pistát. A bátyám azonban a határon meggondolta magát és úgy döntött, hogy nem menekül el a feladatok elől, rá nem Olaszországban vagy Kanadában van szükség, hanem itthon, ahol több száz magyar ifjú hitét, lelkét kell megmentenie. Példaképe a szalézi rend alapítója volt, Don Bosco, aki soha nem menekült el a feladatok elől – összegezte a letartóztatás előtti utolsó időszakot Sándor János.

Ávós házmester
– Végül is az ÁVH-ban terjesztett röplapok és egy levél buktatta le a bátyámat – sóhajtott fel Sándor János.
A levelet szülők küldték az Imre utca 4. számú házba, Sándor István névre, mert nem tudták, hogy a fiuk Kiss álnéven él Budapesten. Az Imre utcai házmester, Éva néni azonban kézbesítő volt az ÁVH-nál és a férje ugyanott gépkocsivezető. Hamar rájöttek, hogy ki is ez a gyári munkás, mi is a valódi neve. Néhány nap múlva letartóztatták.
– Amikor megjelentek a nyomozók és az állig felfegyverzett ÁVH-sok itt a szolnoki házunkban, majd’ minden szobát felforgattak, akkor sejtettük, hogy nagy baj van a bátyámmal. Csak évekkel később tudtuk meg, hogy a bátyámat felakasztották – emlékezett vissza Sándor János.
Sándor János hozzáfűzte: hiába érdeklődött a Magyar és a Nemzetközi Vöröskeresztnél, semmit sem tudtak mondani. 1955-ben aztán édesapja kapott egy értesítést, hogy gyermekét demokráciaellenes szervezkedésért halálra ítélték, az ítéletet végrehajtották.
Sándor János 1956 után elment Szajolba egy bizonyos Győri Bélához, akiről megtudta, hogy egy cellában volt a bátyjával. Ő mesélte el, hogy amikor Sándor Istvánt kísérte az ávós a kihallgatásra, a folyosón rugdosta az imádkozó pap bokáját és azt hangoztatta: „amit kap, megérdemli. Őt úgyis kivégzik, engem meg előléptetnek.” A cellatárs azt is elmesélte, hogy a foglyokat rendszeresen ütlegelték.
A Sándor család csak a rendszerváltás idején tudta meg, hol lehetnek nagyjából a szalézi szerzetes földi maradványai: a nevezetteket ebben az időben a 298-as és a 301-es parcellákban temették el.
Legutóbb 2001 januárjában kapott levelet Susa Éva biológus-antropológustól, aki értesítette, hogy a 2000. május 29. és június 17. között történt váci rabtemető kegyeleti, régészeti feltárásánál – ahol több száz csontmaradványt emeltek ki a földből – befejeződtek az antropológiai vizsgálatok, de a teljes azonosítás még nem. Mint írja a szakértő: „… nem kizárt, hogy édesbátyja, néhai Sándor István eltemetése is a rabtemetőhöz köthető.”
Sándor János nem csak testvére kivégzése miatt lett megbélyegzett. Páncélvadászként harcolt a fronton a szovjetek ellen – ezért kapta vitézi címét –, ráadásul 1956-ban a Munkástanács tagja volt. A MÁV személyzeti osztálya pedig mindent tudott.
– Lehet, másodrendűségemben közrejátszott az is, hogy nem voltam egyetlen pártnak sem a tagja. Dolgozni ugyan hagytak, de jutalmat nem adtak és 58 százalékos bérbeállással küldtek nyugdíjba 1980-ban. Bár most kapok valamiféle nyugdíjkiegészítést, hiszen a Független Magyarországért kitüntetés tulajdonosa vagyok, de azokat az évtizedeket nem lehet elfelejteni. A méztermelés, a nyugodt családi otthon, a feleségem, akivel ötvenhárom éve élek együtt, nyújtott egyedül örömöt, megnyugvást – mondta a Sándor János.
Búcsúzásként Pokorni Jánosra kitérve megjegyezte: szerinte az ügyről ítéletet csak az tud alkotni, aki abban a korszakban élt, mert szigor, félelem, terror volt a Rákosi- és a Kádár-rendszerben egyaránt. – Bármibe is kényszerítették Pokorni Jánost 1956 után, a kivégzés, a halál és a tizenkét év szigorított börtön között már nincs olyan nagy különbség, nincs akkora távolság. Ezt nem szabad elfelejteni! – zárta mondandóját a vértanú szalézi pap testvére.