„Lányom, ránk tekintett a Jóisten! Találtunk egy csomó kincset!” – Margit néni ma is boldogan emlékszik vissza arra a napra mikor édesanyja e szavakkal fogadta őt a Hódmezővásárhelyhez közeli tanyán. Szikáncs 1963. október 21-én beírta magát a történelembe, a kincslelet útja azonban még sok kitérőt tartogatott. Margit néni visszaemlékezése szerint még aznap este összeültek, s megegyeztek abban, hogy felviszik a kincset a Magyar Nemzeti Múzeumba.
– Ez az évezred lelete, mert ehhez hasonló sincsen. Később, Szlovákiában előkerült egy hasonló korú lelet, de az csupán 108 solidust tartalmazott. Skandináviában összegyűjtötték az ilyen korú, bizánci aranypénzeket, szórványleleteket, de ott is csak 980 darabot sikerült összegyűjteni. Ez egy nagyon jelentős lelet volt. Ehhez foghatót nem is tudunk több száz évre visszamenőleg sem felmutatni. Előfordultak arany tárgyleletek, mint a nagyszentmiklósi, vagy a szilágysomlyói lelet, ami Erdélyben került elő a XVIII. század végén, medálionokat és nagy arany vereteket tartalmazott, de ilyen jellegű solidus leletről nem tudunk több száz évre visszamenőleg sem – mondja Bíróné, a Magyar Nemzeti Múzeum nyugalmazott munkatársa.
A szikáncsi kincs kapcsán talán a legérdekesebb kérdés, miért rejthették el azt a föld mélyére, egyáltalán, hogy kerülhetett az Alföldre a több mint 6 kilónyi verdefényes római pénzegyüttes. A választ gyorsan megkapjuk Tóth Katalintól, a Tornyai János Múzeum régészétől, hiszen az ma már biztosan kijelenthető, valahol ezen a vidéken lehetett a korban a hunok szállásterülete. Feltételezések szerint az adóként küldött pénzt még azelőtt eláshatták, hogy Attila udvarába kerülhetett volna. Egy másik verzió szerint a hun fejedelem halála után rabolhatták ki Attila kincstárát, s az elkövetők ekkor rejtették el a kincset.
II. Theodosius, Honorius és III. Valentinianus császár solidusai Attila kincstárából. A 23 karátnál is finomabb érméket a 420–450-es évek között verhették, a szikáncsi kincs 50 év után újra megtekinthető Hódmezővásárhelyen.