– Két évvel ezelőtt, a fraknói utunk során volt szerencsénk bepillantani a Szent Korona Kutatócsoport munkájába. Mit tart az azóta eltelt idő legnagyobb eredményének?
– Elsősorban azt, hogy legfőbb nemzeti kincsünk újabb kori históriájával kapcsolatban számos kiemelkedő felfedezést tehettünk. Az átlagember ugyanis joggal gondolhatná, hogy a magyar történelem legfontosabb ereklyéjének, a Szent Koronának a történetét már biztosan teljességgel feltárták a szakemberek. Eddigi kutatásaink egyértelműen bizonyították, ez egyáltalán nincs így. Azaz már két esztendő után is megállapíthatom: érdemes volt létrehozni a Lendület Kutatócsoportot! Néhány hónapja sikerült feltárnunk a magyar korona legkorábbi hiteles ábrázolásának keletkezéstörténetét. Ezzel megoldottuk koronánk egyik fél évszázados rejtélyét. Sokan ugyanis úgy vélték, hogy a korona legkorábbi autentikus képe egy Fugger-krónikában maradt fenn, és annak köszönhetően keletkezett, hogy 1440 és 1463 között a Szent Koronát birtokló III. Frigyes császár az ismert bankárcsaládnak elzálogosította a felségjelvényt. Sőt, az interneten még az is gyakran olvasható, hogy az ábrázoláson Szűz Mária látható. Kiderült azonban, mindebből szinte semmi sem igaz!
A különféle legendák gyártása helyett érdemes tehát szisztematikus kutatásokat folytatni. Ezek alapján ugyanis megállapítható, hogy koronánk első hiteles ábrázolása 1554 és 1559 között Augsburgban keletkezett, mégpedig egy Bécsből kapott, igen alapos előkép alapján, amely az 1551 óta ott őrzött eredeti kincsről készült. A kor szintjén legalábbis ezért annyira precíz az ábrázolás. Azaz koronánk sohasem volt a Fuggerek birtokában, képe pedig nem egy Fugger-krónikában, hanem a magyar trónt sokáig betöltő Habsburg-dinasztia egy díszes, kéziratos családtörténetében maradt fenn. Ezt egy autodidakta történetíró, genealógus és címerszakértő, Clemens Jäger állította össze Augsburgban a neves Johann Jakob Fugger számára. Végül az ábrázolás közepén nem Szűz Mária, hanem egyértelműen a trónon ülő, könyvet tartó, szakállas Krisztus alakja látható.
– Információink szerint többek közt megvizsgálták a Parlamentben őrzött kardot, melyet a hagyomány Szent Istvánhoz köt. A vizsgálat után milyen újdonságokat sikerült kideríteniük?
– Így van. Dr. Áder János köztársasági elnök úr megtisztelő felkérésére végeztük el a vizsgálatot. Óriási élmény volt a koronázási jelvények közvetlen közelébe kerülni, mint a korábbi évszázadokban azon magyar főméltóságoknak és országgyűlési képviselőknek, akik a koronázások alkalmával kezükbe foghatták azokat. A kard vizsgálata egyébként teljességgel indokolt volt, hiszen tíz sornál többet sehol nem írtak róla.
Kutatásaink alapján megállapítható, hogy a kard a 15. század második felében, Észak-Itáliában készült, s egykoron szúrásra és vágásra egyaránt kiválóan alkalmas, valószínűsíthetően harcra szánt fegyver volt. A kard tehát a koronázási jelvények legfiatalabb darabja, Szent István királyé sohasem lehetett. Ám a felségjelvények közé még később, nagy valószínűség szerint II. Mátyás király 1608. novemberi pozsonyi koronázásán került. Attól fogva azonban 1916-ig minden megkoronázott uralkodónkat ezzel övezték fel, ezt viselte a szertartás alatt derekán, majd ütött vele lovaggá magyar urakat és tette meg a nevezetes kardvágásokat a négy égtáj felé. Emiatt a napjainkra fennmaradt koronázási kard gyorsan a negyedik legfontosabb koronázási jelvénnyé vált, még úgymond a sokkal régebbi palástot is megelőzte. E helyen említi a koronaláda legkorábbi hivatalos leltára 1622 augusztusából, amelyet a kutatócsoport ugyancsak nemrég fedezett fel. Valójában ennek köszönhető, hogy ma a korona, a jogar és az országalma mellett ugyancsak a Parlamentben látható.
– Gyakorlatilag ki kell mondani, a legenda ezek után már nem állja meg a helyét. Mégis, hogy látja, miért alakulhatott ki ez a kapcsolódás? S mennyiben változhat meg a „Szent István kardja”-kultusz? Ez esetben maga a tény számít, vagy a történeti hagyomány?
– Ezzel kapcsolatban két dolgot élesen el kell választanunk: egy tárgy valós történetét, illetve a hozzá kapcsolódó eszmeiségét. A koronázási kard sohasem lehetett Szent István kezében, hiszen közel félezer évvel későbbi tárgy. Ám ezt már akkor is tudták, amikor a 17. század elején a koronázási jelvények közé beemelték. Nevezetesen a híres Révay Péter koronaőr, a magyar korona történetének első összegzője és politikustársai. Mivel azonban a régi hagyományok szerint úgy tudták, hogy a legfőbb koronázási ereklyék az államalapító Szent Istvánhoz kötődnek, a kard sem térhetett el ettől. E kincsek ugyanis magát a – vitathatatlanul István király alapította – magyar államiságot is jelképezték. Ezzel a korabeli magyar rendi nemzet vezetői a Szent István-i államiság továbbvitelét kívánták hangsúlyozni, így a koronához és a palásthoz hasonlóan a kard históriáját is szimbolikusan államalapító nagy királyunkhoz kötötték.
Koronázási jelvényeink tényleges története és szimbolikus szerepe tehát nem mindig esik egybe. De nem is kell, hogy megegyezzenek. A kutatónak azonban mindkettőt vizsgálnia kell, s mindkettőt gondosan fel kell tárnia. A felségjelvényeket egykoron használt politikusoknak ez nem volt feladatuk, hiszen ne feledjük, nekik – velünk ellentétben – ezek nemcsak történeti ereklyék voltak, hanem az uralkodói legitimitás nélkülözhetetlen eszközei és az államiság legfőbb szimbólumai. Ezt jól jelzi, hogy az 1880-as években ugyan már tudóselődeink is rámutattak arra, hogy a kard biztosan a késő középkorban készülhetett, ennek ellenére az utolsó királykoronázás (1916) alkalmával, sőt még később is mindvégig „Szent István kardjaként” emlegették. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy vitathatatlanul egyik legfontosabb nemzeti ereklyénk!
