A magyarság ősmondáit nem lehet megmásítani

Ősi mondavilágunk csupán töredékeiben maradt fenn, talán éppen ezért kell gyermekeinknek olvasni a legendákból.

– Remélem, hogy sikerrel járnak, és valóban kialakul és fejlődik majd e párbeszéd. Ehhez, úgy gondolom, számos, őseinkről alkotott tézist kell még megmagyarázni. Érdekelne, melyek azok az értékeink, amelyek az évezredek során ivódtak nemzetünkbe, akár beszéljünk a Hunor és Magor legendájáról vagy a csodaszarvasról. Ezeket az eredetmondákat, azt hiszem, nem lehet megmásítani.
– Természetesen nem lehet, egyetlenegy problémánk van, hogy a magyar mondavilág nem maradt fenn olyan állapotában, ahogy mondjuk a finn Kalevala vagy a viking Edda-dalok, vagy éppen a kaukázusi Nart-eposz. Töredékeket ismerünk, azokat a töredékeket, amelyeket a magyarországi latin nyelvű írásbeliség megindulása után a szerzetesek feljegyeztek. Ezek azonban rendkívül csekélyek, mondjuk Anonymus Gestájából tudjuk, hogy létezhettek a magyaroknál is azok a hősénekek, ahol a hős egyes szám első személyben mesélte el a cselekedeteit. Valószínűleg ő is bedolgozott ilyeneket a Gestájába, még akkor is, ha megvetően nyilatkozott róluk. Azt is tudjuk, hogy létezett a magyarság körében két eredetmonda, az egyik a csodaszarvas mondája, mely ősi eurázsiai eredetű sztyeppei motívum. Gyakorlatilag a szkítákig visszavezethető, de szeretném eloszlatni azt a félreértést, hogy ez még nem jelenti azt, hogy etnikailag rokonságban álltunk volna, akár a szkítákkal, akár a hunokkal. Ezek vándormotívumok, amelyek szinte minden ilyen népnél felbukkantak, úgy, mint a turul monda esetében, amely valószínűleg az Árpádoknak volt a saját nemzetségi ősmondája. Gyakorlatilag ezzel indokolták meg azt, hogy miért állnak ők a magyar társadalomnak az élén. Az a baj, hogy ezek rendkívül töredékesek, másrészt pedig a tárgyi emlékanyag nagyon kevéssé tudja tovább bővíteni az erről alkotott tudásunkat.

– Konkrét példát említve, Emesét álmában mintegy megtermékenyítette egy turul azzal, hogy ágyékából dicső királyok sora fog származni. Ebből nyilvánvaló, hogy még a 13. században is élénken élt az emlékezete annak, hogy volt totemisztikus eredetmondája a különböző törzsszövetségi vezető nemzetségeknek. A probléma abból eredeztethető, hogy a többi törzsnek is lehetett ilyen eredetmondája, de azokat még nyomokban sem ismerjük. Be kell látnunk, hogy az a hajdani rendkívül gazdag világ, s főleg a szellemi kultúrának a nagy többsége visszavonhatatlanul elveszett, csak apró részleteit tudjuk megismerni. Természetesen a néprajztudomány, illetve a filológia megpróbált visszakövetkeztetni olyan ősi eredetű hagyományokra, amelyek a honfoglalás előtti évszázadokban gyökerezhetnek. Nagyon ritkán a régészet is alá tudja támasztani ezeket. Ilyen például a halotti szemfedőkre varrt ezüst- vagy aranylemezeknek a kérdése, ami szintén ősi eurázsiai szokásra vezethető vissza, és régészeti megnyilvánulásait megtaláljuk, de ez csepp a tengerben. Nagyon kevés ahhoz, hogy akár egy ősi magyar hitvilágot, akár egy ősi magyar mondakincset megpróbáljunk rekonstruálni. Ezzel megpróbálkozott a 19. század közepén Ipolyi Arnold, de tulajdonképpen nem jutott semmire sem. Nem azért, mert tehetségtelen volt, hanem azért, mert ezek elvesztek.

– Ha onnan nézzük, hogy több tízezer szülő esténként felolvas a Régi magyar mondákból, vagy megmutatja László Gyula rajzait, vagy éppen elhozza ide a kiállításra a gyermekeit, akkor a magunk módján segítjük ezt a hiányt.
– Gyerekkoromban én is nagy érdeklődéssel olvastam a Régi magyar mondákat, de azt látnunk kell, hogy azoknak csak egy kis része honfoglalás előtti, mert például a Botond-monda vagy Búvár Kund legendája már a későbbi időszakokba vezethető vissza. Tehát ezt a mondakincset, annak a feldolgozásait, úgy gondolom, hogy óvnunk kell, és értékként kell kezelnünk, de ugyanakkor azt is be kell látnunk, hogy ez nem fog összeállni, hacsak valami óriási szerencse folytán valahol nem fedeznek majd fel egy olyan lappangó írásos emléket, ami ezt kibontja. Nekünk jelenleg ezekkel a töredékekkel kell dolgoznunk, viszont ami maradt, azt tisztelnünk kell és meg kell becsülnünk.