A magyarság ősmondáit nem lehet megmásítani

Ősi mondavilágunk csupán töredékeiben maradt fenn, talán éppen ezért kell gyermekeinknek olvasni a legendákból.

A tudomány jelenlegi állása szerint ki kell mondani, az a néhány honfoglalás előtti legenda, amelyet gyermekkoromban én is olvastam Lengyel Dénes Régi magyar mondák című kötetében, olyan, mint csepp a tengerben. Révész László szerint a magyarság nem volt olyan szerencsés, mint az északi népek az Edda-énekekkel vagy éppen a Kalevalával. Talán éppen ezért is kell ragaszkodnunk ahhoz, ami megmaradt az ősi magyar mondavilágból. Révész László régészprofesszorral beszélgettünk a Magyar Nemzeti Múzeum szeptemberben nyílt honfoglalás kori kiállításán. A beszélgetés első része Attila zsákutcája helyett radikálisat léptek a honfoglalók címmel olvasható az MNO-n.

– Ez a kiállítás miben újíthatja meg a gondolkodásunkat elődeinkről és a honfoglalás koráról?
– Azt szeretném elérni, hogy a kiállítás gondolkodásra serkentsen. Tehát igyekeztünk nem kategorikus válaszokat adni a felmerült kérdésekre, nyitva hagytunk több gondolkodási sémát, több megoldási lehetőséget is. Ilyenek például a magyarok eredetét és vándorlását felidéző térképek, ahol a hagyományokkal szakítva nem egyfajta megoldási variációt mutattunk be, hanem hármat is, amelyek mindegyike tudományos módszerekkel részben alátámasztható, részben vitatható, de semmiféleképpen sem lezárt. Ezzel a kiállítással azt szerettük volna jelezni, hogy a régészet egy folyamatosan megújuló tudományág, hiszen ellentétben a történeti forrásokkal, ennek a forrásbázisa évről évre, napról napra gyarapodik, és ahogy gyarapodik, úgy az általuk közvetített tudásunk is folyamatosan változik és alakul. Így van ez rendjén. Úgy gondolom, hogy tíz év múlva majd sok részletében mást fogunk gondolni erről a korszakról, mint amit most gondolunk.

Azt szerettük volna ezzel a kiállítással elérni, hogy a látogatóban egy ilyesfajta gondolkodás induljon el. Ugyanakkor azt is, hogy egy picikét visszanyesegessük azokat az egyébként minden alapot nélkülöző fantasztikus mesés elképzeléseket, amelyek az emberek egy részében a korai magyar történelemről élnek, hiszen ne felejtsük el, ez a tudományág is gyakorlatilag egy mesterség, ennek is megvannak a maga alapfogásai. Mi ezt úgy hívjuk, hogy forráskritika. Aki ezeket a fogásokat hajlandó tiszteletben tartani, és a rendelkezésre álló forrásbázis reális értékeléséből indul ki, az kutató, aki pedig éveknek a százait vagy ezreit, vagy kilométereknek a százait vagy ezreit ötletszerűen ugrándozza át, az legjobb esetben is mesemondó. Úgy gondolom, hogy ez a kiállítás és a mellékelt anyagok talán efelé a gondolkodásmód felé indítják el azokat a látogatókat, akik remélhetőleg nem előítéletekkel jönnek ide, hanem nyitott lélekkel, és úgy szemlélik ezt a tárlatot, mint ami gondolkodásra hív fel.

– Remélem, hogy sikerrel járnak, és valóban kialakul és fejlődik majd e párbeszéd. Ehhez, úgy gondolom, számos, őseinkről alkotott tézist kell még megmagyarázni. Érdekelne, melyek azok az értékeink, amelyek az évezredek során ivódtak nemzetünkbe, akár beszéljünk a Hunor és Magor legendájáról vagy a csodaszarvasról. Ezeket az eredetmondákat, azt hiszem, nem lehet megmásítani.
– Természetesen nem lehet, egyetlenegy problémánk van, hogy a magyar mondavilág nem maradt fenn olyan állapotában, ahogy mondjuk a finn Kalevala vagy a viking Edda-dalok, vagy éppen a kaukázusi Nart-eposz. Töredékeket ismerünk, azokat a töredékeket, amelyeket a magyarországi latin nyelvű írásbeliség megindulása után a szerzetesek feljegyeztek. Ezek azonban rendkívül csekélyek, mondjuk Anonymus Gestájából tudjuk, hogy létezhettek a magyaroknál is azok a hősénekek, ahol a hős egyes szám első személyben mesélte el a cselekedeteit. Valószínűleg ő is bedolgozott ilyeneket a Gestájába, még akkor is, ha megvetően nyilatkozott róluk. Azt is tudjuk, hogy létezett a magyarság körében két eredetmonda, az egyik a csodaszarvas mondája, mely ősi eurázsiai eredetű sztyeppei motívum. Gyakorlatilag a szkítákig visszavezethető, de szeretném eloszlatni azt a félreértést, hogy ez még nem jelenti azt, hogy etnikailag rokonságban álltunk volna, akár a szkítákkal, akár a hunokkal. Ezek vándormotívumok, amelyek szinte minden ilyen népnél felbukkantak, úgy, mint a turul monda esetében, amely valószínűleg az Árpádoknak volt a saját nemzetségi ősmondája. Gyakorlatilag ezzel indokolták meg azt, hogy miért állnak ők a magyar társadalomnak az élén. Az a baj, hogy ezek rendkívül töredékesek, másrészt pedig a tárgyi emlékanyag nagyon kevéssé tudja tovább bővíteni az erről alkotott tudásunkat.

– Konkrét példát említve, Emesét álmában mintegy megtermékenyítette egy turul azzal, hogy ágyékából dicső királyok sora fog származni. Ebből nyilvánvaló, hogy még a 13. században is élénken élt az emlékezete annak, hogy volt totemisztikus eredetmondája a különböző törzsszövetségi vezető nemzetségeknek. A probléma abból eredeztethető, hogy a többi törzsnek is lehetett ilyen eredetmondája, de azokat még nyomokban sem ismerjük. Be kell látnunk, hogy az a hajdani rendkívül gazdag világ, s főleg a szellemi kultúrának a nagy többsége visszavonhatatlanul elveszett, csak apró részleteit tudjuk megismerni. Természetesen a néprajztudomány, illetve a filológia megpróbált visszakövetkeztetni olyan ősi eredetű hagyományokra, amelyek a honfoglalás előtti évszázadokban gyökerezhetnek. Nagyon ritkán a régészet is alá tudja támasztani ezeket. Ilyen például a halotti szemfedőkre varrt ezüst- vagy aranylemezeknek a kérdése, ami szintén ősi eurázsiai szokásra vezethető vissza, és régészeti megnyilvánulásait megtaláljuk, de ez csepp a tengerben. Nagyon kevés ahhoz, hogy akár egy ősi magyar hitvilágot, akár egy ősi magyar mondakincset megpróbáljunk rekonstruálni. Ezzel megpróbálkozott a 19. század közepén Ipolyi Arnold, de tulajdonképpen nem jutott semmire sem. Nem azért, mert tehetségtelen volt, hanem azért, mert ezek elvesztek.

– Ha onnan nézzük, hogy több tízezer szülő esténként felolvas a Régi magyar mondákból, vagy megmutatja László Gyula rajzait, vagy éppen elhozza ide a kiállításra a gyermekeit, akkor a magunk módján segítjük ezt a hiányt.
– Gyerekkoromban én is nagy érdeklődéssel olvastam a Régi magyar mondákat, de azt látnunk kell, hogy azoknak csak egy kis része honfoglalás előtti, mert például a Botond-monda vagy Búvár Kund legendája már a későbbi időszakokba vezethető vissza. Tehát ezt a mondakincset, annak a feldolgozásait, úgy gondolom, hogy óvnunk kell, és értékként kell kezelnünk, de ugyanakkor azt is be kell látnunk, hogy ez nem fog összeállni, hacsak valami óriási szerencse folytán valahol nem fedeznek majd fel egy olyan lappangó írásos emléket, ami ezt kibontja. Nekünk jelenleg ezekkel a töredékekkel kell dolgoznunk, viszont ami maradt, azt tisztelnünk kell és meg kell becsülnünk.