Attila zsákutcája helyett radikálisat léptek a honfoglalók

A téma megkerülhetetlen és fontos, hiszen nemcsak őseinkről, hanem a mi magyarságunkról is szó van.

Révész László professzor valóban párbeszédet kezdeményezett. Beszélgetésünk során számos tézist górcső alá vettünk, pró és kontra. Igaza volt-e László Gyulának a kettős honfoglalás elméletével, ha nem, miben tévedett? Mire kell a legfrissebb kutatások alapján figyelnünk a vitatott kérdések kapcsán? Így kiderül az is, hogyan vezették sikerre nemzetünket honfoglaló őseink. A téma megkerülhetetlen és fontos, hiszen nemcsak a múltról, hanem a mi magyarságunkról is szó van. Viták helyett itt a párbeszéd ideje. A múzeum szeptemberben nyílt kiállítását pedig minden magyarnak látnia kell.

– Mi volt az a vezérfonal és alapgondolat, amelyre építették az új honfoglalás kori kiállítást?
– A kiállítás megtervezése során arra törekedtünk, hogy szakítsunk azokkal a régi beidegződésekkel, amelyek meghatározzák a magyar történeti tudatot, és részben még a történetírást is. Korszerű, a mai kutatási állapotoknak megfelelő módon kívántuk bemutatni a honfoglaló magyarok emlékanyagát.

Ennek az egyik vonása az, hogy mindenféleképpen szerettük volna jelezni azt, hogy a magyarok már a IX. század utolsó harmadában megjelentek a Kárpát-medencében, hiszen írott forrásokból tudjuk, hogy már 862-ben, 881-ben és 890-es évektől szinte évenként megjelentek a csapataik. Ezt olyan módon értük el, hogy a IX. századi részbe, úgymond beékelődött egy magyar vitrin, ami ezt a folyamatot jelzi. De nem álltunk meg ennél a folyamatnál, hanem szintén szakítva a korábbi hagyományokkal nem akartuk mindjárt sokkolni a látogatót a leggazdagabb leletanyaggal, a törzsi arisztokráciának a hagyatékával. Egyrészt arra szerettük volna a figyelmet felhívni, hogy a Kárpát-medence magyarok általi birtokba vétele a források, illetve a régészeti leletek szerint nem járt az itt talált lakosság nagyarányú kipusztításával. Ők élték tovább a mindennapjaikat, és lassan a X. század végére összeolvadtak az újonnan érkezettekkel. Éppen ezért az első vitrinek egyikében annak a magyar közrendű népességnek a hagyatékából adtunk egy válogatást, amely egyébként nagyon sok tekintetben hasonlít az itt talált népeknek, avar leszármazottaknak és másoknak a hagyatékára. Nem véletlen ez, hiszen, ahogy az előbb is említettem, ezek bizony a X. század végére már egy népet alkottak.

– E népek rokonságára, folytonosságára több teória is létezik, a kutatás jelenlegi állása szerint mit lehet kimondani?
– Először is, a magyarok által itt talált népek nem voltak egységesek etnikai szempontból sem. A Dunántúlon, főleg annak nyugati részén a Frank Birodalomnak a maradványelemeivel számolhatunk. Ezek vegyesen avar, szláv, bajor telepesekből állhattak. A peremterületeken nyilvánvalóan laktak különböző eredetű szláv csoportok, a Kárpát-medence központi területeit pedig az avarok maradvány népessége töltötte ki. Arra pillanatnyilag semmiféle régészeti és történeti bizonyítékunk nincs, hogy a 895-ös honfoglalók által itt talált népesség magyarul beszélt volna. Ez a László Gyula által felvetett kettős honfoglalás elmélete, amelyet én úgy gondolom, hogy régészeti, történeti, nyelvészeti érvekkel nem lehet alátámasztani. A két népesség anyagi és szellemi kultúrája rengeteg vonásában különbözött egymástól. Amit itt nagyon sokan félreértenek ezzel kapcsolatban az az, hogy László professzor élete végéig kizárólag azt a hagyatékot tartotta magyarnak, amit mi a törzsi nemzetségi arisztokrácia hagyatékával azonosítunk. A lovas, fegyveres, illetve a gazdagon felékszerezett sírok mellett azonban azt a hatalmas köznépi tömeget, amelynek zöme szintén magyar volt, ő sohasem fogadta el magyarnak és ez nem is jelenik meg az elemzéseiben. Tehát, ezt tudnunk kell ahhoz, hogy az ő feltételezését értékelni tudjuk.

Idán nyáron ellátogattunk az Árpádok ősi fészkébe, Esztergomba, ahol rendkívül érdekes leletekre bukkantak a kutatók. Interjúnkból pedig kiderül, miért számítanak különlegesnek a 32-es főút mentén előkerült avar harcos sírleletei, vagy éppen az is, hogy mi volt a Kárpát-medence legősibb házának titka.

A SZEMbeszéd korábbi posztjait itt olvashatják!

Azt szeretném még ehhez a kérdéshez hozzáfűzni, hogy maguk a honfoglaló magyarok sem voltak természetesen egységesek. Eleve a XVIII-XIX. század előtt az etnikai hovatartozásnak egész egyszerűen nem volt olyan jelentősége, mint amit ma tulajdonítanak neki és amit a XXI. századból visszavetítenek a IX-X. századra. A magyarok, bár finnugor nyelvűek voltak, de korábbi vándorlásaik során török, iráni és más népcsoportok is csatlakoztak hozzájuk. Tudunk a kabarokról, akik a IX. században csatlakoztak, s valószínűleg a székelyek elődei is a honfoglalás előtt a magyarokhoz csatlakozott népcsoportokból tevődnek ki. A X. században újabb keleti elemekkel bővültek: a 960-as években beköltöző besenyő törzsekkel, illetve a volgai bolgár töredékekkel. Tehát mind az itt talált népek, mind a bejöttek egy etnikailag, társadalmilag és gazdaságilag is rendkívül sokszínű, heterogén népességből álltak. Sokkal összetettebb és bonyolultabb ez a kérdés, mint hogy ezek most magyarok voltak vagy nem. Ha egy szóban kellene válaszolnom azt mondnám, hogy, akiket itt találtak, azok nem voltak magyarok, de a X. század végére magyarrá váltak.

– Mi lehetett a titka ennek? Hogyan sikerült mindezt elérniük őseinknek?
– A helyzet az, hogy a magyarok itt a Kárpát-medencében egy olyan tettet hajtottak végre, amit korábban egyetlenegy keletről jött népességnek sem sikerült. Nemcsak birtokukba vették ezt a területet, hanem tartósan meg is tudták tartani, és szilárd államot tudtak itt szervezni. Gondoljunk bele, gyakorlatilag ezt a területet a rézkortól kezdve folyamatosan érték a sztyeppe felől impulzusok és népcsoportok, melyek előbb-utóbb mégis eltűntek a történelem süllyesztőjében. Úgy gondolom, hogy ennek oka összetett: először is ott keresném, hogy a X. század közepén elérte a magyar fejedelemséget is egy olyan krízis, amelyre sokféle választ lehetett volna adni, jót és rosszat egyaránt. Válaszolhattak volna úgy is, mint a hunok Attila idejében, akik végül is két frontos háborúba bonyolódtak. Attila felszámolta a hun uralkodó nemzetséget, provinciális római, illetve görög és germán eredetű vazallusokra és talpnyalókra támaszkodott, aminek nem is lehetett más az eredménye, minthogy az erőskezű fejedelem halála után birodalma pillanatok alatt atomjaira bomlott. De adhattak volna olyan választ is, mint az avarok, akik a 620-as években bekövetkezett katonai kudarcaik, Bizánc sikertelen ostroma után lényegében a bezárkózást, az elszigetelődést választották. Belterjessé vált kultúrájuk, az avar hatalom legyengült, s képtelen volt ellenállni annak a nyomásnak, ami aztán óhatatlanul bekövetkezett részint a frankok, részint a bolgárok részéről a VIII. század végén, IX. század elején, és ami felszámolta az avar kagánok politikai fennhatóságát. Ez is egy zsákutca volt.

–  A döntésben mi volt mégis a magyarok szerencséje?
–  Azt hiszem, hogy a magyarok szerencséje az volt, hogy egy nagyon tehetséges dinasztia állt az élükön, az Árpád nemzetség és annak tagjai vagy a tagjai közül néhányan ezekre a nagyon súlyos történelmi kérdésekre helyes választ adtak. A pakliban az is benne volt, hogy rossz választ adnak, hiszen tudjuk, hogy a 940-es években, és a 950-es évek elején, amikor sűrűsödtek a nyugati hadszíntéren a kalandozó hadjáratok kudarcai Bulcsú vezetésével volt egy olyan csoport, amelyik ezekre a kudarcokra a régi típusú válasz adását erőltette. Minél nagyobb seregekkel, s minél nagyobb erővel próbált visszavágni, ami óhatatlanul vereséghez vezetett. Úgy gondolom, hogy Augsburg után az Árpád dinasztián belül hatalomváltás következett be. A nemzetség egy másik ágának a tagja, Taksony szerezte meg a főhatalmat, aki radikális átszervezést hajtott végre az országban politikai, gazdasági és kulturális téren egyaránt. Először is meghonosította azt a gyakorlatot, hogy apáról fiúra szállt a hatalom, hiszen tőle a fia, Géza, majd unokája Vajk, a későbbi Szent István örökölte az országot. Ez a három erőskezű és határozott elképzelésekkel rendelkező fejedelem felismerte azt, hogy sem elszigetelődni, sem mindenkivel ellenséges viszonyban lenni nem szabad, mert az előbb-utóbb az ország, a nép felmorzsolódáshoz vezethet. Ugyanakkor megtalálták a helyes középutat, megtartották identitásukat. Beengedték azokat az új impulzusokat, amelyek a továbbéléshez alapvetően szükségesek voltak. Ennek a vegyüléke teremtette meg aztán az ezredfordulóra, azt a keresztény magyar királyságot, amely rövidesen a térségnek a legerősebb hatalmává vált.

Mennyire ismerjük a magyarság ősi mítoszait? A kérdés nem költői, de számos érdekességet rejteget. November 13-án, csütörtökön a második részben eredetmondáinkat vesszük górcső alá.