Jászai férfiakat megszégyenítő módon állt ki az elesettekért

Jászai Marit hazaszeretete éltette, még a tragédiákban is. Férfiakat megszégyenítő módon állt ki az elesettekért.

Három hónapos embrió voltam az anyám szíve alatt, mikor Petőfi meghalt. Tehát három hónapig egy levegőt szívtam vele ezen a földön, mert hiszen odabent is lélegzik az ember. Bizonyos, hogy lelkes anyám az ő gondolataival táplálta a lelkemet, azért van bennem Petőfi lángelméje nélkül annyi hozzá hasonló keserűség. Szenvedéllyel szenvedek hazámért, mint ő.

A nőtörténet kutatás fontos része az a szegmens, hogy a nők milyen szerepet töltöttek be a háborúban, egyáltalán volt-e bármilyen szerepük. A téma fontossága és érdekessége ellenére erről kevés szó esik, ahogyan Jászai Mari első világháború alatti tevékenységéről is. Egy színésznőtől meglehetősen szokatlan, hogy politizál és mindenről van véleménye. Jászai szerepének érdekessége éppen ebben rejlik. Kárpáti Aurél róla írott tanulmányában olvashatjuk, hogy Jászai sajátos nézetei és a politika, történelem iránti érdeklődése miatt soha nem tudott igazán beilleszkedni sem a színésznők, sem általánosságban véve a nők közé. Akkoriban még az volt a természetes, hogy a nők nem alkottak véleményt a politikai, közéleti eseményekről, vagy ha mégis, inkább magukban tartották. Kevés olyan női alakja van a korszaknak, aki ennyire temperamentumosan, önös érdekeit félretéve állt ki társadalmi ügyek mellett. Sosem feledte, honnan jött, példázza ezt többek között az is, hogy szülőfalujában, Ászáron saját költségén iskolát építtetett.

A háború kitörésekor Jászai Mari egy kolozsvári kórházban lábadozott, ugyanis A tolonc című Kertész Mihály-film forgatásán eltört a bordája. A színésznő, miután felépült sérüléséből, visszatért Budapestre, ahol első dolga volt, hogy a 880 koronáért vásárolt nyakláncát eladja, a befolyt összeget pedig a katonák hozzátartozóinak ajánlotta fel. Ezt követően fokozatosan megvált minden értéktárgyától, melyeket nem szimplán eladott, hanem a nagyobb összeg reményében sorsolás útján értékesített. Adakozásra buzdított mindenkit, számos gazdag ismerősének írt levelet, melyben kérte őket, hogy támogassák a háború áldozatait és a katonákat. Mélységesen fel volt háborodva azon, ha valakit hidegen hagyott a világháború áldozatainak ügye. Érzelmeit nem rejtette véka alá, naplójában is fájlalta a pestiek közömbösségét.

Oly hidegen mennek el a sebesültek mellett, hogy kiáltani szeretnék feszülő szívemből: adjátok oda nekik mindeneteket, hiszen nekik kell köszönnünk, hogy mi itt nyugodtan élünk! Hogy élünk!

Fehérneműt és meleg ruhákat varrat, melyeket a frontra küld a katonáknak. Áldozatvállalása nem csak pénzben mérhető. Arra is képes volt, hogy önmagát sanyargassa, bizonyítva ezzel, hogy mennyire együtt érez a katonákkal. Naplója szerint a háború kitörése óta nem fűtött otthonában, és a földön aludt, mondván, „katonáink is fáznak és lövészárkokban fekszenek esőben, hóban, sárban”. Fizetésének egynegyedét költi csupán magára, a maradék a katonáké és hozzátartozóiké. Lakásában ezerszámra készítette gondos anyaként a katonáknak szóló ajándékcsomagokat, melyekben cigaretta, fésű, notesz, levélpapír, szappan, cukorka lapult. Rendszeresen látogatta a kórházakat, ahová adományokat vitt, és szavalt a sebesülteknek. Egy ilyen rendezvény alkalmával azt tapasztalta, hogy az első sorokban különböző előkelő hölgyek és urak ültek, köztük a kórház támogatói, míg a sebesültek leghátul ácsorogtak. Jászai olyannyira felháborodott ezen, hogy egészen addig nem kezdte el az előadást, míg az első és a hátsó sorokban tartózkodók helyet nem cseréltek. Nagy aggodalommal figyelte a román hadba lépést. Féltette Erdélyt, a székelységet, noha azt gondolta, Erdély joggal a románoké, mert az erdélyi földbirtokosok eladták nekik, és ez ellen a magyar kormány semmit sem tett. Jászai szerint ezek az országvezetők nem érdemelnek hazát.

1917-re a harcok kimenetele végtelenül reményvesztetté és csalódottá tette a színésznőt is. A háború számára végeláthatatlan aggódás és gyötrelem, egyetlen pillanatig sem hitt a győzelemben. Jellemének csodája abban is megmutatkozik, hogy éppúgy sajnálta az orosz foglyokat, mint a magyar katonákat. 1917 októberében így fogalmazta meg érzéseit naplójában:

A háború megölte a hitemet. Üres, sötét, szomorú a föld. A halottakat nem sajnálom már, hogy nem élhették végig az életüket. Nem ismerték meg ezt a szürke szerencsétlenséget, az életnek kiégett hamuját. A sebesülteket még sajnálom, de dühít, ha látom őket, hogy nem bírok segíteni rajtuk. Nincs semmi kötelék köztem és az emberek között. Senkié sem vagyok. Senkim sincs. Csak akkor jó, ha az ajtót magamra zárom, és egyedül vagyok.

Jászai első világháborús tetteit, gondolatait, érzelmeit, kétségeit leginkább akkor érthetjük meg, ha belelapozunk emlékirataiba. A zseniális színésznő által írt napló nem csak kitűnő forrás, de egy rendkívül olvasmányos, érdekes könyv is, hiszen egyik leghíresebb színésznagyságunk pályájának kulisszái mögé vezeti olvasóját. Egy biztos: Jászai Mari hazaszeretete nem csak a magyar női közszereplők közül, de történelmünk minden huszadik századi példás alakja közül kiemelkedik.