Mertek emlékezni 1956-ra, börtön volt a jussuk

A diákok csak megemlékezésre akarták ösztönözni a társadalmat egy évvel az 1956-os forradalom után..

– Többéves kutatómunka előzte meg a kötet kiadását. Szerkesztőként számodra mi volt a legfontosabb, amit célként tűztél ki a munkával? Mi a legfontosabb üzenet, amit szeretnél eljuttatni az olvasókhoz?
– Édesapám, Horváth Barna volt borsod-gömöri református esperes halála után kezdtem el életművének kötetekbe rendezésével és kiadásával foglalkozni. Az ezredfordulón a Sárospataki Füzetek folyóiratban folytatásokban közölt memoárja szerkesztésekor merült fel a gondolat, hogy bővítsük azt ki a Történeti Hivataltól kapott, róla szóló iratanyaggal. S miután pár száz oldalnyi levelet is átnéztem, összeállt a kép fiatalkorának egyik legérdekesebb eseményéről, amely aztán évtizedekre hatást gyakorolt pályájára. A memoárban gyermekkorától a családalapításig mesél szemléletesen, az iratanyagból pedig elsősorban bírósági ügye ismerhető meg. S ezt egészíti ki a hivatalos, félhivatalos és magánlevelezés. A sokféle forrásból egy történet bontakozik ki, egy kész dokumentumregény.

A szerkesztéskor üzenet nem lebegett a szemem előtt, csak megdöbbentett, hogy olyan abszurd országban volt fiatal az édesapám, amelyben ez megtörténhetett. Hogy megemlékezésre felszólító tucatnyi röpcédula barátok közötti szétosztása miatt elítélhették, börtönbe vethették és évtizedekre megbélyegezhették, hogy emiatt a „kartonján” 1986-ban még pecsételtek a Belügyminisztériumban. A volt pataki iskolatársa, Balás-Piri László, a röpcédulaügy elsőrendű vádlottja által 1957 őszén sokszorosított röpcédulán azt állt: „Emlékezz a forradalom halottaira! Október 23-án kerüld a szórakozóhelyeket! Ne menj moziba, színházba! Este 8 és 9 óra között sötétítsd el a lakásodat! Terjeszd ezt a felhívást!” Ez a per a Kádár-rendszer megszilárdulásának időszakába nyújt betekintést, a „konszolidáció”, a megtorlás legsötétebb korszakába, amikor, úgy tűnik, meghasonlott Magyarország. A nép egy része ugyanis felejteni akart és megtapsolta a szovjet támogatással hatalomra segített pártfőtitkárt május elsején a Hősök terén. A nép másik része pedig nem volt hajlandó felejteni, ezek közé tartozott sok millió magyar az itt maradtak közül is, nemcsak az emigrációt választók, többek közt édesapám. S emlékezni nem volt ajánlatos, sőt tilos volt, mint az ő példájuk is mutatja.

– És ők szerinted miért mertek mégis emlékezni? Mi különböztette meg édesapádat az átlagtól?
– Horváth Barna 20 éves volt 1956-ban, budapesti teológus, írónak készült egyébként, jelentek meg írásai az Alföldben és máshol, és az akkor induló Életképekhez is hívták. Az egyik legjobb tanuló volt a teológián, 1957. és 1959. március 15-én is ő mondta a diákok részéről a beszédet az ünnepségen. A letartóztatásáról írt novellája is bekerült a most megjelent kötetbe. Fiatalok szoktak ilyen merészek lenni, mert talán nincs annyi vesztenivalójuk, mint az idősebbeknek, családosoknak. Forradalmat mindig az ifjúság kezdeményez. Egy régi aforizma szerint a fiatalság akkor ér valamit, ha üldözik. Azt se felejtsük el, hogy ezeknek a fiatalembereknek a közvetlen ismerőseik, barátaik haltak meg ártatlanul a forradalom napjaiban. Október 24-én lőtték le a Harminckettesek terén sebesülteket segítő gyerekkori barátját, gimnáziumi évfolyamtársát, Tatay Zoltánt. A parlamenti sortűzben, október 25-én lelte halálát Batka Ferenc volt teológus, akit szintén Sárospatakról ismert. Két pesti teológustársuk, Herczeg Lajos és Magócsi István asszonyokat segítettek biztonságba kerülni a Lónyay utcában, amikor rájuk lőttek, mindketten meghaltak. Legtöbbjüket ideiglenesen temették el a városban, utóbbiakat a Ráday Kollégium udvarán. Sok sebesült is volt a baráti-iskolai körben. Ezek után nem csoda, hogy emlékezni akartak.

– Mit kell tudnunk erről a röpcédulaügyről? Hogy lett belőle egyáltalán ügy?
– Az emberek felejteni akartak, egymást is kerülték, még a legközelebbi ismerősök is. Balás-Piri László ezt a közönyt akarta megtörni ezzel az akcióval a forradalom egyéves évfordulóján, felszólítva az embereket, hogy emlékezzenek meg a forradalom áldozatairól. Körülbelül háromszáz cédula készült egy sokszorosításra alkalmas papírra, amit a gyógyszerészeti egyetemről szerzett Balás-Piri. A szövegeket többen találták ki, de főleg ő. Unokatestvére, Klimkó Ágnes gépelte le, sokszorosította egy kölcsön kapott írógépen. A cédulákra két oldalon ragasztós papírcsíkot erősített, amit egy mozdulattal föl lehetett ragasztani bárhová. Így járta a várost napokig, ennyi példányt nem volt könnyű kitenni az akkori viszonyok között. Abban az időben egy volt pataki diákokból álló társaság rendszeresen összejárt egy társuk lakásában. Egy alkalommal Balás-Piri ott is osztott szét pár darabot, mindenki vitt belőle tíz-tizenötöt. Horváth Barna is kért belőle, hogy majd barátainak megmutatja. Balás-Piri azonban addig járta a várost, míg egyszer lebukott. A Horánszky utcában lévő középiskola faliújságjánál elkapták. Ebbe az iskolába járt régebben unokatestvére, Klimkó István. Erre hivatkozott, amikor elkapták. S ki tudja, miért, Klimkóékat is megkeresték a rendőrök. Így már könnyű volt felgöngyölíteni a társaságot. A társaság tagjait előállították s a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalomban való tevékeny részvétel bűntette miatt folytatták le a nyomozást. A Gyorskocsi utcában voltak előzetesben, ahol Nagy Imrét és körét is fogva tartották, erről azonban a foglyok nem tudtak, hermetikusan elszigetelték a rabokat egymástól. Később átkerültek a Markó utcába. A tárgyalásuk júniusban volt, utolsó előtti tárgyalási napjuk idején végezték ki Nagy Imrét. Balás-Piri 3 év 6 hónapot kapott, Horváth Barna hatodrendű vádlottként négy hónapot, de négy és fél hónapot töltött előzetesben. Balás-Piri és társai ügyében persze más, ’56-os tevékenységeket is felkutattak. Ennek részletei olvashatók az ítéletben és az Emlékezni tilos című könyvben.

– Utólag mi volt a véleménye arról, hogy egy épületben tartották fogva Nagy Imrével?
– Nem említette soha, hogy Nagy Imréékkel úgymond együtt ették a rabok keserű kenyerét. Valószínűleg később értesült róla, hiszen ez kiderül a szakirodalomból is. Horváth Barna nem dicsekedett „ötvenhatos” múltjával. Nem tartotta ízlésesnek, hogy olyasmit hozzon szóba a szabadabb légkörben, amit előtte elhallgatni volt ildomos és célszerű. Az egyház állam az államban volt a létező szocializmusban, ennek is köszönhető, hogy utoljára ott felejtették el az „ötvenhatosságot”, ami mondanom sem kell, hogy nem volt jó pont a hivatalosság szintjén. A bátyámnak és nekem is csak gimnazista éveink vége felé mesélt meghurcoltatásáról. Az egész gyerekkorunk úgy telt el, hogy erről semmit nem hallottunk a szüleinktől. ’56-ról még csak-csak. A még élő déd- és nagyszüleink pedig hallgattak. Emlékezni is tilos volt – nemhogy beszélni! Érdekes játék lenne egész eszmélődésemig visszamenni, mintha egy filmet néznék, hogy a rokonság, a kollégák, az emberek hogyan tekintettek édesapámra, aki tudott egyáltalán valamit ügyéről. A gesztusok, a szavak, a fotók is beszédesek tudnak lenni Hosszú távú hatása ellenére azonban ez az ügy mégiscsak epizód volt, utána lehetett folytatni az életet.

– Hogy alakult ezután édesapád pályafutása?
– 1958. március 25-i szabadulása után még következett júniusban a tárgyalásuk. A teológia tanárai segítették – különösen Esze Tamás professzor –, letette a vizsgáit, így évvesztés nélkül folytathatta tanulmányait. A kötetben közölt iratokból, levelekből nemcsak a Balás-Piri László-féle röpcédulaügy rekonstruálható, hanem a korabeli teológia, teológusok élete is. A „III/III-as” iratokból pedig kiderül, hogy szabadulása után, nem az ügyéből eredően is ráállítottak egy ügynököt, akinek azt adták feladatul, hogy a teológiáról szerezzen adatokat. Így gyűjtötték be a BM számára a teológiáról apám 1959. március 15-ei ünnepi beszédét is, amelynek kézirata így maradt fenn az utókornak Végigkövethetők a pályakezdés lépései is. Horváth Barna Budapestről a Tiszáninneni Református Egyházkerületbe került, Szerencsen lett segédlelkész négy és fél évig. Utána, 1964-ben választották meg első szolgálati helyére, a dél-borsodi kis faluba, Igricibe immár önálló református lelkipásztornak. Az építkezés, a családalapítás évei következtek egy egyre szabadabb, a kor kifejezésével „demokratizálódó” világban. Ekkor már kisebb-nagyobb utazásokra is lehetőség nyílt Erdélybe, Bulgáriába, Lengyelországba, a Német Demokratikus Köztársaságba. Az emlékiratban leírja, hogy az NDK-ból Prágán keresztül autóztak Komáromig 1968. augusztus 20-án, elmeséli, hogyan reagált a baráti „csehszlovák” nép a megszállásra, hogyan kerülgették Skodájukkal a Varsói Szerződés harcjárműveit az úton, és azt is, hogyan fegyverezték le a magyar határőrök túloldalon lévő kollégáikat Komáromban, ahogy a helyiektől értesültek. 1973-ban aztán egy többhetes nyugat-európai körút is lehetővé vált. 1975-ben nagyapám, Perjéssy László sajószentpéteri lelkész nyugdíjba vonulása után édesapámat megválasztották a helyére, ahol 2003-ig szolgált.

A rendszerváltozás a református egyházban is elkezdődött. Ekkor kerülhetett előtérbe az édesapám generációja, illetve azok az emberek, akik nem exponálódtak az előző rendszerben. Így választották meg az 1988-as tisztújításkor borsodi esperesnek a mintegy száz gyülekezetből álló, legnagyobb magyarországi egyházmegye vezetőjének. Aki véletlenül nem tudná: a reformátusoknál az esperesi poszt a római katolikus egyházban a megyés püspöknek felel meg, a református püspök pedig a katolikus érseknek. Ezenkívül sok mindennel foglalkozott, teológiai tanárság, zsinati képviselőség stb., de ezek nem tárgyai sem a most megjelent könyvnek, sem a beszélgetésünknek. 2002-ig szolgált esperesként, a következő évben édesanyámmal együtt, aki szintén önálló lelkész volt, nyugdíjba vonult. 2009-ben hunyt el Miskolcon.