A karácsonyi „áldozat” emlékét senki sem törölheti ki

Bernáth Zoltán megélte Trianont, és a második világháború harcait is.

– Csodálatos volt, mikor megjelent az angyalka! Csillogó-villogó karácsonyfa, alatta rengeteg ajándék. A háttérben a szülők, a nagyszülők, akiket feszített az öröm, mikor látták a mi boldogságunkat – emlékszik vissza Bernáth Zoltán 1923 karácsonyára. Mint mondja, ezek a gyermekkori élmények olyan emlékek, melyek újra és újra erőt adnak az élethez. A kilencvenkilenc éves Zoli bácsinak pedig akad emlékekből bőven. A SZEMbeszédben korábban a II. bécsi döntés idején megélt pillanatokról és Rhédey Claudia történetéről mesélt nekünk.

A gyermekkori karácsonyok azonban hamar elmúltak, és a számtalan drámát megírt 20. századunk megváltoztatta Zoli bácsi életét is. Trianonnal elvesztek a család erdélyi földjei, majd jött a második világégés. Az a karácsony kitörölhetetlen maradt számára. 1944 decemberében járunk. A nyíregyházi 22-es tüzérosztály hadnagya 1944. december 24-én Krasznahorkaváralján állomásozott ütegével. Zoli bácsi egy ifjú bajtársával a helyi vadőr lakásán húzták meg magukat.

– Talán a legszomorúbb karácsonyi emlék az, amit a fronton töltöttem. A karácsonyestét a helyi vadőrnél töltöttem, felesége gyermeket várt. Nagyon lehangoltak voltunk, mert karácsony előtt egy-két nappal egy nagyon szomorú eset történt. A partizánok mindent elárultak az oroszoknak, az ütegemet belőtték, egymás után jöttek a bombák – kezd bele a fájdalmas emlékekbe Zoli bácsi. Mint mondja, a szomorúság azért öntötte el a szívüket, mert egy nappal korábban szörnyű baleset történt. A fiú ikertestvérét, aki állásban volt a 22-esek lövege mellett, életveszélyesen megsebesült, egy orosz repesz felszakította a gyomrát. A fiúkat néhány hónappal korábban, mikor a Nyírségen vonultak át Zoli bácsiék, egy helyi földbirtokos bízta a 22-esek tisztjére. Zoli bácsi elmondása szerint védelmet kért iker fiai számára, így elkerülhették, hogy a nácik sorozzák be a 19-20 esztendős fiúkat.

– Az oroszoknak a töménytelen sok bombájából az egyik eltalálta a löveget, egy repesz felhasította ennek a harsány fiúnak a testét, s menten összeesett. Én a bunkerben voltam, mikor megkaptuk a hírt. A szolgálatvezető őrmester kirohant. Nem voltam gyáva, de bátor se voltam. Nem volt bátorságom kimenni, hogy szembesüljek a látvánnyal – magyarázza Zoli bácsi.

A hadnagynak csak az járt az eszében, hogy az ikrek édesapja rábízta a fiúkat. Elmondhatatlan fájdalom kavargott benne. Ugyan bevitték a rimaszombati kórházba, de nem sok remény maradt. A képek újra és újra lejátszódtak azon a szentestén a tisztben és a nyírségi fiúban is.

– Testvére ott ült velünk karácsonykor és próbálta megemészteni, ami történt. Néhány nappal később, mikor visszavonultunk Rimaszombat felé, meghalt az ikertestvére. A következő rettenetes élmény, amikor kiadtam a tüzelőparancsot a lövegeknek, akkor jöttem rá, hogy a visszavonulásunk után otthagyott Krasznahorkaváralja útkereszteződését kellett volna lőni, ahol az a fiatal házaspár lakott, akiknek karácsonykor a vendégei voltunk. Az utolsó pillanatban kiáltottam oda: Állj! Ne lőjetek! Módosítottam a tűzparancsot és átlőttünk a községen, így megmenekült a család.

A karácsonyi emlékek sora még folytatódik: már egy hideg szobában ülünk Zoli bácsival, valamivel a frontvonal mögött. Fájó szívvel meséli, neki jutott az a hálátlan feladat, hogy a frontra érkező és a haza írt leveleket átolvassa. Mint fogalmaz, a hideg szobában lelkileg is átfagyva olvasta a levelet: „Drága férjem, a Jóisten vigyázzon rád, s amennyire lehet, legyél boldog karácsonykor. Mi itthon rád gondolunk, újra meg újra rólad beszélünk. Úgy tudjuk, nem sokáig tart még a háború és ismét találkozunk!”

Zoli bácsi egy pillanatra befejezi a történetet, majd megtöri a néma csendet:

– Az a szakaszvezető, akinek ezt a karácsonyi üdvözletet címezték, már egy héttel korábban elesett.

Ezután egy 1954. decemberi emlék következett, mikor szeretett szülővárosába, Nyíregyházára visszatért. Szülőháza előtt, egy bolti kirakaton betekintve felelevenedtek benne a gyermekévek. Mint mondja, a „kirakat tárgyai emberré váltak”, s így született meg a Karácsonyi átutazás című verse.

– Fájdalommal emlékszem vissza azokra a karácsonyokra, amelyekben bizony szenvedni is kellett.

Zoli bácsi a vers után e rövid gondolattal fejezte be a karácsonyi emlékezést. A képeket a mi 20. századunkból szakította ki. Nem kellett hozzá sem kirakat, sem jégszív. Ezek az emlékek ugyanúgy hozzánk tartoznak, mint a boldog karácsonyok. A múlt képsorait összerakva talán jobban értékeljük majd a jelent.