A világhírű győzelmet mégsem Pozsonynál vívták ki őseink

Eddig ismeretlen feltételezések következnek a 9-10. század történetéből.

Hogyan alakult át az erőtér a kilencedik században a magyarok javára? Mégsem Pozsony mellett arattunk világra szóló győzelmet? Szőke Béla Miklós régésszel kerestünk választ e kérdésekre is. Az MTA BTK Régészeti Intézetének munkatársával készített interjú második részét közöljük. Az első részben azt taglaltuk, hogy vélhetően már a honfoglalás előtt a Kárpátok közt éltek őseink.

– Milyen adatok, források igazolják azon feltevését, hogy a magyarok már 861-ben a Kárpátok gyűrűin belül éltek?
– Amikor 881-ben a Nagyobb salzburgi évkönyvek írója beszámolt arról, hogy a dunai mark őrgrófja Ar(i)bo és Szvatopluk morva fejedelem megbízásából ad Weniam (Bécsnél) előbb a magyarok (ungari), majd tovább nyugatra, ad Culmite a kabarok (cowari) harcoltak, olyan természetességgel tesz különbséget a magyar és kabar törzsek között, ahogyan azt csak egy, a magyarokat régebb óta alaposan ismerő ember képes megtenni, s a Pannóniában évtizedek óta sikeresen térítő salzburgi szerzetesek között nem is egy lehetett ilyen. Aligha lett volna képes erre, ha csak az Etelközből érkező, alkalmi megbízást teljesítő csapatokról lett volna szó. Ezek a magyar és kabar törzsek tehát már ugyancsak valahol a Dunától keletre fekvő térségben élhettek. S nemcsak számuk növekedhetett folyamatosan, de megbízásaik is egyre gyakoribbá váltak. 892-ben Arnulf király megbízásából a morvák ellen harcoltak, majd 894-ben újra betörtek a morvákhoz és „sok borzalmas dolgot vittek végbe”. Az ezt követő események pedig talán már túl jól is ismertek.

– Milyen régészeti leletek támasztják alá ezeket az eseményeket? Mint írja, a régészeti emlékanyag például az avarok esetében is egy emberöltővel később jelentkezik.
– A történetihez hasonlóan a régészeti forrásokat is érdemes a területi különbségekből kiindulva elemezni. Azzal a furcsa jelenséggel szembesülünk ugyanis, hogy míg a Dunától nyugatra a kilencedik században három egymást követő régészeti kultúra különböztethető meg, a Dunától keletre csak kettő ilyenről beszélhetünk. A Dunántúlon az avar kori leletek a kilencedik század első harmadának végéig, a század közepe tájáig mutathatók ki, az ezt követő Karoling-kori leletanyagban már inkább csak áttételesen, a viseleti, temetkezési szokásokban érhető tetten az avar örökség. Végül a század végén egy újabb emlékanyag jelenik meg, a honfoglaló magyaroké. A Dunától keletre eső térségben az avar kor végét jelző leletek típusukban, számarányukban is azonosak azokkal, amelyek a Dunántúlon kerültek elő, és időben is azonos szakaszt fednek le. Itt azonban ezt nem követi egy olyan újabb leletcsoport, amely a dunántúli Karoling-kori emlékanyaggal nagyjából azonos időszakra keltezhető, hanem rögtön a honfoglaló magyar leletanyag következik. Sokáig úgy véltük, hogy az avar kori leletanyagot kell egészen a kilencedik század végéig keltezni, ehhez azonban sem a kései típusú avar leletek, sem a sírok száma nem elegendő. Ezért tudomásul kell venni, hogy legkésőbb a század második harmadától nemcsak történetileg, de régészetileg is számolni kell a honfoglaló magyarság itteni megjelenésével. Joggal merül fel a kérdés, van-e erre régészeti bizonyíték. Sajnos egyelőre csak kitérő válasz adható, aminek az úgynevezett honfoglalók első nemzedéke szindróma az oka. Ennek lényege, hogy régészetileg csak mintegy 30-35 évvel később válik láthatóvá egy nép, mint ahogy a történeti forrásokból a honfoglalásukról hallunk. Hiába jelennek meg tehát a történeti források szerint a szarmaták Kr. u. 20 körül vagy az avarok 568-ben, legkorábbi – egyébként mindkét esetben pénzzel is jól keltezett – temetkezéseiket csak az egy nemzedékkel későbbi időtől kezdve ismerjük. Így például pontosan tudjuk, hogy az avarok 568 húsvét hétfőjén foglalták el az Itáliába vonuló longobárdok szállásterületét, a legkorábbi avar sírok mégis csak 600 tájára keltezhetők. Ezzel szemben a „hivatalos” magyar honfoglalás 895-896-os időpontja egybeesik a kilencedik-tizedik század fordulója tájára datálható legkorábbi magyar sírokéval, mintha ebben az esetben nem érvényesülne az „első generáció” jelenség.

– Miért? Mi a feltételezése? Ha a számokat vesszük alapul, akkor a magyarság esetében is közel negyven év a reláció.
– A természettudományokhoz hasonlóan a történelmet is törvényszerűségek alakítják. Ilyen a honfoglalók generációjának törvényszerűsége is, amelynek a szabályait egyedül a magyar honfoglalók sértik meg. A legkorábbi történeti forrásadatok újraértékelésével azonban nemcsak megszüntethetjük ezt az anomáliát, de a magyar honfoglalásról is új képet nyerünk: hasonlóan elhúzódó, több évtizedig tartó betelepedési folyamat ez, mint a szarmata és az avar honfoglalás. Ennek a krónikások által sem észlelt csendes, ám egyre nagyobb tömegeket mozgató eseménysornak a nyitánya a Német Lajos és Karlmann közti hatalmi küzdelemben való 861. évi magyar részvétel, záró aktusa pedig a 895-896. évi beköltözés. Hogy mindezt régészetileg is láthatóvá tegyük, ahhoz legelőször is az „első generáció” jelenséget kell megfelelő módszertan kidolgozásával és célirányos kutatásokkal megoldani.

– A hun–avar–magyar rokonság elmélete rendkívül népszerű a laikusok körében, a tudomány már jóval óvatosabban foglalkozik a kérdéssel. A fogalmakat miképp lehet tisztába tenni a kilencedik század történelmének ismeretében? Vonható-e bármiféle kapcsolat például az avarok és a magyarok esetében? Mint olvasható, van olyan forrás, amely a magyarokat, avaroknak nevezi. Miért?
– A kora középkori szerzetes évkönyvírók által gyakran alkalmazott módszer, hogy a magyarokat az avarokhoz, az avarokat pedig a hunokhoz hasonlítják. Olyan, minden konkrét rokonsági háttérismeret nélküli archaizálás ez, amellyel egyrészt történeti tájékozottságukat hangsúlyozták, másrészt azt, hogy a magyar is olyan vad, barbár, keleti nép, mint amilyen elődje, az avar vagy a hun volt. A hun–avar–magyar rokonság híveinek annyi igazuk mégis lehet, hogy mivel mindegyik nép a keleti sztyeppevidékről érkezett, ahol kisebb-nagyobb mértékben bizonyosan keveredtek egymással, szegről-végről rokonokká válhattak.

– A kilencedik században hogyan és miért alakul át az erőtér? Tanulmányában rendkívül érdekes a pozsonyi csatára vonatkozó fejezete is, amely eddigi ismereteinket részben át is írja.
– Említettem már, hogy Mosaburgot a kezdeti időkben csak a Zala folyó mocsarai védték, a kilencedik század végén azonban, a fokozódó magyar veszély miatt Arnulf király pannóniai helyettese, 884 óta a pannóniai események jelentős szereplője, 892-től Arnulf katonai főtanácsadója, Braszlav jelentős sáncerődítéssel vette körül. Ezért aztán nem véletlen, hogy 896-ban „mivel a harcok megszaporodtak, (Arnulf) császár erre az időre Pannónia védelmét a Mocsárvárossal együtt hercegére, Braszlavra bízta”. Hamarosan kiderült, hogy Braszlav előrelátó tettére, Mosaburg megerődítésére igencsak szükség volt. Arnulf király fia, Gyermek Lajos király kormányzója, Liutpold herceg ugyanis 907 július elején az Ennstől keletre fekvő térség sorsát meghatározó, döntő ütközetre készült a magyarokkal. A néhány évvel korábban a magyarok feletti kisebb sikert arató Liutpold „babonás elbizakodottságában” ennek megismétlésében bízik, de katasztrofális vereséget szenved. A Brezalauspurc (Braszlav vára) alatti harctéren nemcsak ő, de sok nemes lovag s a keleti frank sereg színe-java is ott maradt. A számukra tragikus kimenetelű csatának egész Európa hírét vette, de a vereség tényén és időpontján kívül mást alig jegyeztek fel a krónikások. A helyszín nevét, Brezalauspurcot is csak két salzburgi évkönyvíró említi – feltehetően azért, mert a pannóniai viszonyokban ők a legtájékozottabbak –, a felvonulási útvonalat azonban ők sem írták le. Nem így kései utódjuk, a humanista Aventinus (Johannes Turmair), aki egy tizenhatodik század elején írt történeti művében Brezalauspurcot az akkor már jelentős királyi várossal, Pressburggal, azaz Pozsonnyal azonosítva nagy forrásismeretét úgy kamatoztatta, hogy a hasonló nevű történeti szereplők és helyszínek neveit kombinálta, s az eseményeket analógiás alapon kiegészítette. Így használta fel a Duna mentén felvonuló Nagy Károly 791. évi, és III. Henrik 1051. évi hadjáratainak leírásait ahhoz, hogy a Pozsonnyal azonosított Brezalauspurc alatti csatáról jelentőségéhez méltó történetet kerekítsen. Brezalauspurc azonban a legkevésbé lehet a kilencedik században még éppen csak megszülető Pozsonnyal azonos. Sokkal inkább Karoling-Pannónia világi és egyházi központjának, királyi székhelyének, annak a Mosaburgnak a másik neve, amelynek 907-ben már második évtizede Braszlav a tényleges ura, s amelyet éppen az ő irányításával vettek hatalmas sáncerőddel körül. Ez Mosaburg települési képét és jellegét olyan jelentősen átalakíthatta, hogy kihathatott a település nevére is: Braszlav neve állandósult szókapcsolattá szilárdulva a település új vagy inkább másik nevének részévé vált. Mosaburg esetében ez nem egyedi jelenség, hívták a települést korábbi urai után már – hasonló szóösszetételt alkotva – Priwina városának, majd „Kocel városának” is (civitas Priwinae, urbs Chezilonis).

– Szakértőként hogy látja, miért fontos foglalkoznunk a múltunkkal, így a kilencedik század történelmével? Úgy gondolom, hogy nagyon fontos volna ezeket a kutatási eredményeket eljuttatni az iskolásokhoz is.
– Múltunk sorsfordító pillanatai, különösen a magyar állam keletkezése és körülményei – hogyan zajlott le a magyar honfoglalás, kiket milyen körülmények között találtak itt – még a történelem iránt kevésbé fogékony embert is izgatja. A kutatás új eredményei jelentősen megváltoztatták a honfoglalás eddigi képét, és remélhetőleg a mainál józanabb nemzeti önkép kialakításához segítik a jövő nemzedékeit.