A bratyiszlavázás

Nemcsak otrombaság, helytelen is Pozsony helyett Bratislavát, Kismarton helyett Eisenstadtot mondani, írni.

Az infó vagy az info a helyes? Hogyan mondjuk a csuklik igét felszólító módban? Dőlhet-e jobbra az eredetileg balra dőlő ékezet? Átírjuk-e a szerb neveket? Sok egyéb mellett ezekkel a témákkal is foglalkoztunk rovatunkban. Korábbi írásainkat itt találja.

Olyan magyarázatot is lehet hallani, hogy a határon túli területek egy jó részén ma már nem élnek magyarok, azaz az adott település lakói sem használják a magyar nevet. Adja magát a kérdés: vajon Prágának, Krakkónak, Szentpétervárnak, Hágának, Lipcsének, Jénának, Bázelnek, Nápolynak, Lisszabonnak hány százaléka magyar? Bizonyára igen kevés embert találnánk, aki „irredentizmusból” mond Warszawa helyett Varsót, København helyett Koppenhágát, Paris helyett Párizst, Ciudad de México helyett Mexikóvárost.

Tény ugyanakkor, hogy egyes települések magyar neve kikopott a közbeszédből: ma már az Alamóc helyett a cseh Olomouc, esetleg a német Olmütz formát használjuk, az Orbászvár nevet is teljesen kiszorította a Banja Luka, és Wroclawot sem Boroszlóként emlegetjük. Fontos megjegyezni azonban, hogy ezek mind a történelmi Magyarországon kívüli helységek, azaz nem említhetők egy lapon Pozsonnyal és Gyulafehérvárral.

A fent idézett otromba miniszteri fogalmazás a szomszédok nacionalizmusát a legmesszebbmenőkig tiszteletben tartó politika megnyilvánulása. Jelképes, hogy míg a kisebbségben élő magyarok nagy részét még anyanyelve használatáért is nap mint nap küzdelemre kényszerítik a soviniszta jogszabályok, állami szervek és tisztségviselők, addig az anyaország külügyeit irányító politikus utóbbiaknak tesz gesztust. Akik díjazzák is az efféle megnyilvánulásokat. A „Cluj-Napoca” megjelenése után a – bukaresti elittel ellentétben hangosan, látványosan – soviniszta Gheorghe Funar szenátor, Kolozsvár volt polgármestere üdvözlendőnek nevezte, hogy „Magyarország egyik legtekintélyesebb lapjában napvilágot látott ez a helyes információ”. Szorgalmazta, hogy a Románia területén lévő települések nevét román néven közöljék a magyar lapok.

Egy pillanatra feledkezzünk el a kulturális, történelmi és politikai vonatkozásokról, és csak azt a száraz tényt vegyük figyelembe, hogy egy adott település egy másik országhoz tartozik. A szabályzat ez esetben is egyértelműen fogalmaz: „latin betűs írásrendszerű országok, külföldi területek, határainkon kívüli hegyek, vizek, helységek stb. megnevezésére gyakran magyar neveket vagy magyaros formájú és írású névváltozatokat használunk. [ ] A földrajztudomány, a könyvtárügy, a szakirodalmi tájékoztatás (dokumentáció), az idegenforgalom, a postai forgalom területén, továbbá a térképeken – főleg a helységnevek esetében – az idegen nyelvbeli név is használható.” Azaz a bratyiszlavázás nemcsak tapintatlanság, nyelvtani hiba is.

A hiba oka nyilván nem csupán az öngyűlöletben keresendő, a helytelen névhasználat gyakran csak slendriánságból, rosszabb esetben igénytelenségből fakad. Pedig ma már igazán nem igényel nagy erőfeszítést ellenőrizni, hogy egy szomszédos országban lévő település hová esik, van-e magyar neve. A Google Térképen például már bő egy éve magyarul jelennek meg a magyar helységnevek – sokatmondó tény, hogy egy multinacionális cég jobban odafigyel a nevekre, mint sok honfitársunk.