Kovács László Magyarország külügyminisztereként „bratislavai tárgyaláson” vett részt 2003. július 7-én – ezt ő maga nyilatkozta a magyar sajtónak. 2004 végén egy országos napilapban az egyik anyagot a „cluj-napocai” tudósító jegyezte. Mindkét megfogalmazás hullámokat vert – bár utóbb kiderült, hogy a lapban egy magányos elkövető írta át az eredeti szöveget, a szerkesztőség is elnézést kért, és fegyelmi eljárást kezdeményezett.
Aki azt gondolja, hogy a bratyiszlavázás politikai oldaltól függ, meglepődik, ha egy polgári-konzervatív hetilapban azt olvassa, hogy egy építőipari cég „Frauenkirchenben és Horitschonban” foglalkoztat magyarokat – a két német név az egykor az Eszterházy-uradalomhoz tartozó Boldogasszonyt és Haracsonyt takarja. A 71 migráns holttestét rejtő hűtőkocsit is a legtöbb sajtótermék szerint Parndorf mellett találták, csak néhány igényesebb írt Pándorfalut. A hétköznapi beszédben is bántóan gyakran hallani, hogy valaki „Komárnóban”, „Štúrovóban”, „Csopban” vagy „Novi Sadban” járt.
A jelenség nyilvánvalóan a nemzettudatot leépítő évtizedek terméke, ettől függetlenül érdemes megnézni, mire alapul.
A bratyiszlavisták rendre visszatérő „érve”, hogy a magyar nevek használata felesleges magyarkodás. Vajon akkor az angol fővárost is hollandkodás, olaszkodás, finnkedés, lengyelkedés és litvánkodás miatt írják Londen, Londra, Lontoo, Londyn, Londonas formában? Sőt, hazánk fővárosára is használatos a Boedapest, a Budapeste, a Budapešta, a Budapeštas, a Budimpešta név – sok egyéb mellett. (Hogy mennyire nem magyarkodásról van szó: nemrég egy német cég angol nyelvű sajtóanyagában is Stettin néven olvastam a lengyelországi Szczecinről – pedig a németek aligha vádolhatók túlzott nacionalizmussal. Elképzelhető lenne, hogy bármelyik magyar nagyvállalat hasonlóan járjon el akkor, amikor igényes éttermek angol nyelvű étlapján is megtalálható a „Brașov style pork” és a „Cabbage roll à la Cluj” mint hagyományos magyar étel? Mifelénk már az is megsüvegelendő, hogy a Kia autógyár a magyar nyelvű sajtóanyagokban Rózsahegyet ír, nem Ružomberokot.)
Az infó vagy az info a helyes? Hogyan mondjuk a csuklik igét felszólító módban? Dőlhet-e jobbra az eredetileg balra dőlő ékezet? Átírjuk-e a szerb neveket? Sok egyéb mellett ezekkel a témákkal is foglalkoztunk rovatunkban. Korábbi írásainkat itt találja.
Olyan magyarázatot is lehet hallani, hogy a határon túli területek egy jó részén ma már nem élnek magyarok, azaz az adott település lakói sem használják a magyar nevet. Adja magát a kérdés: vajon Prágának, Krakkónak, Szentpétervárnak, Hágának, Lipcsének, Jénának, Bázelnek, Nápolynak, Lisszabonnak hány százaléka magyar? Bizonyára igen kevés embert találnánk, aki „irredentizmusból” mond Warszawa helyett Varsót, København helyett Koppenhágát, Paris helyett Párizst, Ciudad de México helyett Mexikóvárost.
Tény ugyanakkor, hogy egyes települések magyar neve kikopott a közbeszédből: ma már az Alamóc helyett a cseh Olomouc, esetleg a német Olmütz formát használjuk, az Orbászvár nevet is teljesen kiszorította a Banja Luka, és Wroclawot sem Boroszlóként emlegetjük. Fontos megjegyezni azonban, hogy ezek mind a történelmi Magyarországon kívüli helységek, azaz nem említhetők egy lapon Pozsonnyal és Gyulafehérvárral.
A fent idézett otromba miniszteri fogalmazás a szomszédok nacionalizmusát a legmesszebbmenőkig tiszteletben tartó politika megnyilvánulása. Jelképes, hogy míg a kisebbségben élő magyarok nagy részét még anyanyelve használatáért is nap mint nap küzdelemre kényszerítik a soviniszta jogszabályok, állami szervek és tisztségviselők, addig az anyaország külügyeit irányító politikus utóbbiaknak tesz gesztust. Akik díjazzák is az efféle megnyilvánulásokat. A „Cluj-Napoca” megjelenése után a – bukaresti elittel ellentétben hangosan, látványosan – soviniszta Gheorghe Funar szenátor, Kolozsvár volt polgármestere üdvözlendőnek nevezte, hogy „Magyarország egyik legtekintélyesebb lapjában napvilágot látott ez a helyes információ”. Szorgalmazta, hogy a Románia területén lévő települések nevét román néven közöljék a magyar lapok.
Egy pillanatra feledkezzünk el a kulturális, történelmi és politikai vonatkozásokról, és csak azt a száraz tényt vegyük figyelembe, hogy egy adott település egy másik országhoz tartozik. A szabályzat ez esetben is egyértelműen fogalmaz: „latin betűs írásrendszerű országok, külföldi területek, határainkon kívüli hegyek, vizek, helységek stb. megnevezésére gyakran magyar neveket vagy magyaros formájú és írású névváltozatokat használunk. [ ] A földrajztudomány, a könyvtárügy, a szakirodalmi tájékoztatás (dokumentáció), az idegenforgalom, a postai forgalom területén, továbbá a térképeken – főleg a helységnevek esetében – az idegen nyelvbeli név is használható.” Azaz a bratyiszlavázás nemcsak tapintatlanság, nyelvtani hiba is.
A hiba oka nyilván nem csupán az öngyűlöletben keresendő, a helytelen névhasználat gyakran csak slendriánságból, rosszabb esetben igénytelenségből fakad. Pedig ma már igazán nem igényel nagy erőfeszítést ellenőrizni, hogy egy szomszédos országban lévő település hová esik, van-e magyar neve. A Google Térképen például már bő egy éve magyarul jelennek meg a magyar helységnevek – sokatmondó tény, hogy egy multinacionális cég jobban odafigyel a nevekre, mint sok honfitársunk.
