Rendhagyó filmet készített a kortárs román dráma mestere, Cristian Mungiu. Persze a 2009-es történelmi szkeccsvígjátékot, a Mesék az aranykorbólt is lehet annak venni, és végső soron értelme sem lenne két film alapján kategorizálni egy direktort. Mégis: a négy évvel ezelőtti Dombokon túl, de főleg a Cannes-ban Aranypálmát elnyerő 4 hónap, 3 hét, 2 nap végképp felhelyezte a rendezőt és a román újhullámot a filmvilág térképére.
A stílusjegyek karakteresek: kíméletlen társadalomábrázolás, kilátástalanság, a változtathatatlanságra való ráébredés. Ezen fordít az új film, az Érettségi: spoilerezés nélkül elmondhatjuk, hogy a magyar cím most igencsak találónak bizonyul. (Az eredeti bacalaureat kifejezés etimológiája bizonytalan, de valószínűleg a latin baculumból jön, és a fiatal tanulók támasztékát jelenti.) Fejlődéstörténetet kapunk: apa és lánya együtt vesz részt egy tanulási folyamatban, a végkicsengés pedig jóval reménykeltőbb, mint a korábbi Mungiu-filmeké.
A 11. Román Filmhét nyitóelőadása telt házzal ment kedden az Urániában, a bemutató előtt pedig sajtótájékoztatót is tartottak, amelyen részt vett a főszerepet játszó Adrian Titieni. A beszélgetésen az Érettségit a színész egy korábbi filmjéhez, a 2013-as Anyai szívhez hasonlították. Ebben a hatvanas édesanya már felnőtt, harmincnégy éves fiát kezelné továbbra is gyermekként, szólna bele minden döntésébe, határozná meg az életét.
Az Érettségiben ugyanakkor némileg más a felosztás: a sorsdöntő vizsgák előtt álló lányának mindenáron jobb életet teremteni próbáló apa végső soron a megfelelő időben kell megértse, miként változnak a szülői szerepek, lehetőségek és kötelességek az évek alatt. Romeo (Titieni) azt szeretné, hogy lánya Angliában tanulhasson tovább, így pedig ne ragadjon bele egy olyan életbe, mint amilyen az övé is, és amellyel kapcsolatban már nem sok illúziója maradt.
A jól ismert felállás: a szülő saját álmait valósítaná meg gyermekén keresztül, s közben úgy érzi, jobban is tudja, mi fog a már önálló döntéseket hozni kívánó lánya javára válni. Miután pedig Elizát (Maria-Victoria Dragus) megtámadják, attól tart, hogy nem fog tudni jól teljesíteni az érettségin: megpróbálja hát másként elintézni számára a jó eredményeket.
Egy hasonló rossz döntésen persze nem lehet csak úgy túllépni, sőt minden korábbit megkérdőjelezhet: az egyik legerősebb pillanat, amikor a lány kifakad egy korábbi jó eredménye kapcsán, hogy vajon azt is az apja intézte-e el neki.
Nehezen felejthető az édesanya legfontosabb jelenete is, és mintha az ő karaktere bővebb kifejtést is megért volna. Ugyanis itt derül ki, hogy nem feltétlenül csak az apa az, akinek lenne mit megértenie: a nő arról beszél, hogy bárhová is megy a lánya, ő költözik vele, főz majd rá, otthon várja, ahogy eddig is. „Hol, a kollégiumban?” – reagál az apa, és ebben az egyetlen kérdésben benne van, mennyire könnyen változhatnak a (szülői) szerepek. Az imént még az apa kérdezte döbbenten, felesége tudta-e, hogy a lány már nem szűz, és az anya kezelte a helyzetet felnőttként: aztán egy csapásra az ellentétére vált minden.
Az Érettségit leginkább Radu Jude tavalyi filmjével, az Aferim!-mel lehet rokonítani: bár a fekete-fehér történet a 19. századi Havasalföldig vitt vissza, a párhuzam kézenfekvő. Újra és újra erkölcsi döntéshelyzet elé került ott is apa és fia, csak épp a szolgasorban tartott cigányok, illetve nők segítése vagy sorsukra hagyása közül választhattak.
Éppenséggel még e téren sem változott olyan nagyon a dilemma: az Érettségi orvosa arról dönthet, saját és lánya bőrét mentve inkább szolgáltassa ki halálos beteg páciensét, vagy kiállásával magát sodorja még nagyobb veszélybe. Az Aferim! apafigurája nem kevésbé volt cinikus, mint Romeo: ugyan mindenkinek elmondta előbbi, hogy majd próbál szólni pár jó szót érte, de elfogadta a társadalom kegyetlenségét, erőtlenül betagozódott a rendszerbe. „Nem tudunk ezen változtatni, ilyen a világ” – hallhatta tőle a fia még a végén is, amikor utóbbi az átélt sokktól már szólni sem tudott mit.
Ugyanakkor ebben is hoz változást Mungiu filmje: mintha mégsem volna olyan reménytelen, kilátástalan a társadalom, mintha mégis lehetőségünk lenne a jobbat választani. Az Érettségi főhősétől ugyanúgy hallhatjuk: mindenki ezt csinálja, néha az „ő szabályaik” szerint kell játszani, hogy az ember boldogulni tudjon. De valóban az „övék” a szabályok, ha mi is ugyanúgy elfogadjuk őket, és ezt adjuk tovább? Valóban az a legfontosabb, hogy anyagilag teremtsünk jobb életet gyermekeinknek, nem pedig az, hogy erkölcsi változást, és ezen keresztül társadalmi fejlődést várjunk?
Láthatjuk a Romeo gondjára bízott, a törvénytelen utat segítő beteg sorsát, de láthatjuk a lány és apa útját, fejlődését is, és ezt tekintve afelől is erős kétségeink lehetnek, hogy valóban az erkölcsről való letévedés segítené elő az egzisztenciális boldogulást.
Mungiu kétórás filmje kíméletlen látlelet a mai Romániáról, ugyanakkor éppen hogy azt bizonyítja: volna más lehetőség, akadna, ami a felemelkedést segíthetné. A 4 hónap… és a Dombokon túl után ezúttal már nem azzal szembesülhetünk, hogy a szeretet, az emberség ne tudna érvényesülni a foglyul ejtő körülmények között is. A Dombokon túl kegyetlen ördögűzés-történetének a vége egy rendőrautóban ért minket, a sivár környezetben várunk, az ügyész épp anyagyilkossághoz szállt ki. Katartikus, letaglózó pillanat.
Az Érettségié sem kevésbé katartikus, viszont jóval inkább felemelő: Mungiu ezzel bizonyította, hogy valóban sokoldalú, az élet számtalan oldalát és perspektíváját megmutatni képes rendező. A román újhullámban továbbra sem kellett csalódni.
###HIRDETES2###
