Nagyon fontos szakaszánál tartunk a magyar sorozattörténelemnek, jó a forgatókönyv, jók a párbeszédek, jó a rendezés, jók a színészi alakítások, jó a képi világ – és ez az egész még magyaros is –, ezt az Aranyélet című HBO-sorozat első évadának nyitányakor gondoltam tavaly, s gondolom ma is. Annyit kell csupán hozzátennem, hogy az első évad második fele várakozáson alul teljesített, a meredeken felfelé ívelő röppálya egy idő után lassulni kezdett, fogyni látszott a felhajtóerő.
Azonban minden adott ahhoz, hogy a sorozat második évadára ez helyreálljon, és a röppálya ismét felfelé íveljen. Egyrészt most már nem kell ragaszkodni a finn alapötlethez, a magyar alkotók úgy csűrik-csavarják a Miklósi család életét, ahogyan csak szeretnék, másrészt egy ilyen sorozat összerakásához azért nem árt némi tapasztalat, aminek az első évad után már meg kell lenni. A nagyjátékfilmes eszközök használatától kezdve a forgatókönyv-fejlesztésen át a promócióig minden a helyén van, egyszerűen csak minőséget kell csinálni, mert minden adott hozzá. És ennek a kritériumnak nagyon is megfelel az Aranyélet második évadának első része.
A legszembetűnőbb az volt, hogy remek dramaturgiai ritmust kaptak el a készítők az 55 percben: olyan hullámzás ment végig a történeten, mint amilyet nem csupán sorozatban, de nagyjátékfilmben is ritkán érezni ilyen tisztán – és itt most szándékosan nem kapta meg sem a sorozat, sem a nagyjátékfilm a magyar jelzőt, mert ez konkrétan világszínvonalú. Annyira pontosan ki volt számolva minden, hogy mindig akkor sikerült újraindítani a cselekmény sodrását, amikor már éppen eszembe juthatott volna a Szomszédok dramaturgiájának lassúsága, és éppen akkor sikerült lelassítani, amikor már éppen azt kérdezhettem volna, hogy merre van az arra.
Ráadásul ahhoz képest, hogy az új évadban bekacsintanak az előzmények is, vagyis a kilencvenes évek Magyarországa Bonanza Banzai-ostul és autótöréses biztosítási csalásostul, na jó, meg Bundesliga-frizurástul, sikerül a kétezertízes években is megmaradni. Az egyik legjobb poén volt például, hogy az Anger Zsolt alakította Hollós a saját elitéttermében üldögélve megidézte magát Gerendai Károlyt, amikor azt ecsetelte, hogy reméli, jövőre Michelin-csillagot kapnak, hiszen idén sikerült „nullszaldóra” kihozni az étterem üzemeltetését.
Eközben úgy tűnik, hogy Mira – akit Döbrösi Laura alakít nagyon jól – végre egy kicsit nagyobb súlyt kap, az első évad második felében ugyanis a karakterével kapcsolatban már lehetett némi Szomszédok-utánérzést regisztrálni. Most rögtön az ő tárgyalásának részleteibe csöppenünk, ami tartogat bőven fordulatokat, és amiben nem kevés szerepe van Oszinak, vagyis Farkas Franciskának, aki szintén nagyon otthonosan él a kamera előtt. Ezek az ügyek tehát új irányt szabhatnak a sorozatnak, s ahogy már szó volt róla, újra emelkedő röppályára állíthatják az Aranyéletet. Mert egyébként nagyon is megérdemli.
A színészi játékot az első évad után már szinte fölösleges is dicsérni, az említetteken túl Ónodi Eszter és Thuróczy Szabolcs új, tulajdonképpen lecsúszott szerepükben is remekelnek, és az új színészek, a fiatalkori ének – Waskovics Andrea és ifj. Vidnyánszky Attila – is meg fogják találni a helyüket. Remélem, jövő ilyenkor ugyanígy örülhetek majd a harmadik évadnak is.
