A látszat ellenére nem azon van okunk csodálkozni, hogy ez a 2015-ös kis olasz dráma egyáltalán eljutott a magyar mozikba. A Madeleine a Mario Garofalo – Lorenzo Ceva Valla rendezőpáros második közös filmje a 2011-es Ainom után, egy láthatóan szível-lélekkel készült kamaradráma két kamaszlány főszereplésével. Nem egy blockbuster, ennek ellenére az lehet meglepő, hogy csak most mutatták be nálunk. Olasz-magyar koprodukcióról van szó ugyanis, a film egyik producere Osvárt Andrea volt, a zenét pedig Grósz Arthur Valentin szerezte. Utóbbi mellett közreműködött Czomba Imre és Kurina Tamás is, a vizuális effektekért pedig Maczó László felelt.
Az Amego Film néven produceri irodát létrehozó Osvárt már 2014 végén beharangozta lapunkban a Madeleine érkezését, a magyar mozikba viszont csak idén januárban jutott el a film. Ráadásul különösebb visszhangja most sem volt, alig néhány helyen vetítik, pedig kétségkívül nagyobb figyelmet érdemelne. Egy olasz gyökerű francia testvérpárt látunk: Madeleine és Sophie nagymamájuknál töltik a vakációt. Ne gondoljunk azonban önfeledt nyaralásra: a kisebbik lány lényegében végig azt várja, mikor érkezik már hozzájuk látogatóba az apa, míg a nagyobbik épp a kamaszkor egyik legnehezebb időszakában van. A tragédia kódolva van, és be is következik, ahogy a nagymama betegebb lesz: kiérkező orvosa is észreveszi a lányok elhagyatottságát, és nemsokára le is csap az idősebbre. Az apa még mindig sehol, a két lány így gyalog kénytelen elindulni, hogy megkeresse és segítséget kérjen tőle.
A film főszereplője egyértelműen a kisebbik: Madeleine (Chloé Thill) álmodozásait, ábrándozásait látjuk, a nagymama és a közte lévő kapcsolatot, majd a nyaralóból való menekülést is lényegében ő irányítja. A láthatóan teljesen szétszórt, nem túl felelősségteljes apával (Marco Cacciola) is ő érteti meg aztán könnyebben magát. Rá figyelünk, érte drukkolunk, az ő felelősségvállalásán és érettségén ámulunk el. Pedig aki valóban igényelné a megerősítést, aki számára valóban életbevágó lenne a figyelem, az Sophie (Adele Zaglia), az idősebb nővér, akinek példaadásért nincs igazán hová fordulnia. Dühe, zárkózottsága mögött szeretet- és figyelemhiány húzódik meg, ám nemhogy segítséget nem kap, még ki is használják elesettségét. Figyeljük meg, hányszor hagyják őt magára: az apa még azután is, hogy tudja már, komoly a baj.
Mi viszont Madeleine szemszögét kapjuk meg: egy olyan gyermekibb nézőpontot, ahonnan a komolyabb események is más fénytörést kapnak. A prousti gyermekkor emlékeit itt nem a sütemény íze őrzi magában: a nyaraló körül megjelenő páva hangja, tolla, a régi fényképek lesznek azok, amelyek olykor teljesen kitöltik a lány világát. Gyönyörű pillanatai a filmnek, ahogy a külvilág minden zaját elnyelve csak a páva hangja marad Madeleine számára, és ő próbál megragadni valami valódi szépséget a mindennapos magányban. Thill játékát érdemes egyébként kiemelni: miközben Zaglia hozza a karakteréhez szükséges minimalizmust, a kisebbik lány valóban élettel tölti meg a vásznat. Érdemes lesz rá figyelnünk a jövőben is.
###HIRDETES2###
