– Mi vitt a kísérleti filmezés felé, hogy jöttek az avantgárd művek?
– Az ELTE filmelmélet, filmtörténet szakán tanulok, itt találkoztam először kísérleti filmekkel. Konkrétan Lichter Péter kísérleti filmes kurzusain kerültem kapcsolatba velük. A művészeti hátterem miatt különösen érdekesnek tűntek számomra. Viszonylag fiatal korom óta ugyanis rengeteg művészeti formát kipróbáltam. Kicsi koromban táncoltam, jártam kerámiára, rajzoltam, festettem. Egyetem előtt elvégeztem egy OKJ-s képzést is divat- és stílustervezésből. Nagyon sok mindent kipróbáltam, amiknél nem éreztem, hogy azok lennének a megfelelő formák. Most először érzem ezt a kísérleti filmezésnél.
– Milyen várakozásokkal jelentkeztél a filmes szakra? Miként képzelted el akkor a jövőt?
– Tudtam, hogy szeretnék filmekkel foglalkozni, csak közelebbi ismereteim nem voltak még, melyik irányba érdemes mozdulni. Azt már az elején tudtam, hogy nem akarok klasszikus értelemben vett filmeket készíteni, de nem sejtettem még, mi lesz a megfelelő forma.
– Miért nem akartál ilyen filmeket készíteni?
– Valószínűleg, mert hozzám jóval közelebb áll a képzőművészet. Szeretem a filmeket, de a hagyományos játékfilmek esetében nem érzem, hogy alkalmas lennék arra, hogy ilyeneket rendezzek. Az avantgárd film szabadságot ad, bármit csinálhatok benne. Inspirál, hogy az apró hibákból is ki lehet hozni valamit: nem feltétlenül rontják el a filmet, inkább érdekessé teszik.
– Voltak, akik konkrétan inspiráltak is az avantgárd felé való elmozdulásban? Lichter Péter tavaly megjelent könyvében szó van például Stan Brakhage-ről, Peter Tscherkasskyról, olyan alkotókról, akik a kísérletezésre tették fel életüket.
– Brakhage akár inspirálhatott is volna, hiszen a The Headless Appearance-ben én is kézzel festettem meg ezeket a régi negatívokat, de mégsem mondanám, hogy kizárólag ő inspirált volna. Leülepedtek bennem a pozitív példák, aztán elindultam a magam útján.
– Két filmet is készítettél Lichterrel közösen. Mennyi idő alatt hoztátok ezeket össze?
– Volt a Some of the Sensations és a 2016. október 8. Nem volt annyira hosszú idő ezeket elkészíteni, mindig az elfoglaltságainktól függött, hogyan tudunk velük haladni. De nagyjából tíz leüléssel meg tudtuk festeni a nyersanyagot. Aztán digitalizálni kellett, ami kicsit hosszabb folyamat volt. Egyenként fotóztuk be ezeket a filmszalagokat, és aztán ezekből mozgóképet csináltunk, majd megvágtuk az egészet. Maximum egy hónapba telt az egész.
– Alkalmanként mennyi idő kellett a festésre?
– Változó: egy, másfél óráig, volt, hogy kettőig. Ameddig bírtuk.
– Hogyan zajlott aztán a digitalizáció?
–Építettünk egy kis szerkezetet: asztalra feltettünk néhány könyvet, arra ráhelyeztünk egy tejüveges lámpát és egy különleges nagyítót. Az állványra felszereltük a fényképezőgépet, derékszögben elfordítottuk, és a nagyítón keresztül fotóztuk a szalagokat.
– A Some of the Sensations középpontjában mi állt, mit lehet tudni erről a filmről?
– A Transformers hangja fut végig a film alatt, és arra voltunk kíváncsiak, mindez hogyan hat az absztrakt képekkel együtt, illetve William Castle amerikai rendező munkásságával, miként hat a kettő vegyítése az érzékekre.
– Bemutattátok a filmet valahol?
– Egyelőre nem, csak az internetre tettük fel, ahol nyilvánosan el is érhető volt eddig. Most hétvégén viszont bemutatják az Uránia Filmnapokon az osztrák és magyar avantgárd blokkban.
– És mi a helyzet a 2016. október 8-cal?
– Mind a kettőnket megdöbbentette, hogy egyik napról a másikra bezárták a Népszabadságot. Személyes kötődésünk is volt: én 2013-ban voltam ott gyakornok pár hónapig Kelen Károlynál. Nem számítottunk erre, és úgy éreztük, reagálnunk kell rá: a filmet lényegében ezért készítettük el.
– Fontosnak tartod, hogy avantgárd filmek segítségével foglalj állást akár közéleti ügyekben? Ugye épp az avantgárd filmnek van egy olyan látszata, hogy csak a látványra megy rá, üzenete kevésbé van, inkább atmoszférája.
– Abszolút lehet vele állást foglalni, igen. A húszas évek avantgárd mozgalmai között például több jelentős politikusabb alkotás született. A „tartalom” pedig eleve relatív: a film asszociatív volta miatt gyakran a nézők töltik meg mondanivalóval ezeket a filmeket.
– Ennél a filmnél ezer darab kézzel festett és ragasztott képkockát animáltatok, az újság darabjait 35 mm-es üres filmszalagokra ragasztva. Hogyan zajlott ez a folyamat, hány lapszám kellett például hozzá?
– Egy lapszám elég volt hozzá, amit majdnem teljesen fel is használtunk. Talán a 444-en volt egy vicces kommentelő, aki megjegyezte: elképzeli, ahogy ülünk az előszobában, kötött pulcsiban, és ezeket ragasztgatjuk. Valóban így is zajlott az egész.
– Kötött pulcsis filmszakosként hogy állsz amúgy ezekhez a sztereotípiákhoz? Az ember szinte már látja is maga előtt a Van valami furcsa főhősét, amint szülei lakásából elbukdácsol egy Filmvilágért.
– Engem egyáltalán nem zavar az ilyesmi, néha még szórakoztat is. Annyi biztos, hogy más helyzetben van az új generáció, mint a szüleinké. Ma már később is szakadnak el a gyerekek, kitolódik az álláskeresés pillanata. Bizonytalanabb a maiak helyzete, és ez a folyamat sokszor túl is nő a mai fiatalokon.
– Azért mégis sokatmondó, milyen üzenetekkel állnak elő az ilyen generációs filmek. Egy ismerősöm írta Facebookon: míg az Álmodozások kora azt üzente, hogy egyezz ki a rendszerrel, a Moszkva tér pedig, hogy ügyeskedéssel célt érsz, addig a Van valami már csak azt mondja, nevess magadon, hogy milyen élhetetlen vagy. Ez volna az Y-generáció?
– Azért ennél bizakodóbb vagyok, szerintem ez a generáció tud változtatni a helyzetén. Azt sem feltétlenül mondanám, hogy a passzivitás lenne jellemző a teljes generációra, ahogy azt sem, hogy a passzivitás bármire is megoldás lenne. Mindenkinek egyénileg kell megtalálnia a saját útját, annak ellenére, hogy bőven vannak, akik szeretik megmondani, hogy lenne a legjobb, legcélravezetőbb. A hasznos tanácsokat meg kell hallgatni, persze, de aztán rá kell találni a saját útra.
– Lichter Péter a könyvében szereplő tanulmányaiban írja Stan Brakhage és más hasonló alkotók kapcsán: a filmezés során személyesen a lehető legközelebb kerülnek a filmjeikhez, így magához az anyaghoz, minden egyes másodperchez és pillanathoz. Te is így vagy ezzel?
– Igen, ez feltétlenül így van, nagyon fontos számomra a film személyessége. A The Headless Appearance fotóit a saját családi képeim negatívjaiból készítettem. A következőnél is tervbe van véve, hogy lesznek családi felvételek. És ez tényleg kézműves munka, végigkísérem az egész folyamatot, így nem tud nem közel kerülni hozzám minden pillanata. Az ötlet megfoganásától és a kivitelezésig teljesen egy kézben van minden, nem is tudnék kiadni semmilyen részt másoknak. Amíg nincs kész, addig nem is szeretem másoknak megmutatni a részeredményt.
– Ez az első önálló filmed: hogyan zajlott a készítése?
– Ha jól emlékszem, 15-20 negatív szalagot festettem meg. Ősszel belekezdtem, és a festés nagyon hamar meglett, csak közben más elfoglaltságaim is voltak, így végül karácsonyra fejeztem be. A régi, kiskori képek használata már maga után vonta, hogy az időről, a múltról szól a film. De amúgy nem volt kész koncepcióm: volt egy ötletem, de onnantól, hogy nekiültem a megvalósításnak, nem gondolkoztam, csak csináltam. Azt már nem mondhatom meg, kinek mit kell mondjon a kész alkotás.
– Hogyan jutott el a The Headless Appearance a Berlini Filmfesztivál szervezőiig?
– Van egy levelezőlista, amelyen kísérleti filmesek vannak rajta. Peti is szerepel rajta. Alkalomadtán az emberek feltöltögetik, körbeküldözgetik aktuális munkáikat. Így történt az enyém esetében is. Körülbelül egy órán belül megkeresett a Kritikusok Hetének egyik szervezője, hogy nagyon tetszett neki a film, pont beleillik a tematikába. Így a fesztiválon vetíthetik majd először. Az enyémmel együtt három rövidfilm lesz majd a szekcióban.
– Készülnek már újabb filmjeid?
– Vannak tervek: egy nagyobb lélegzetvételűt készítek Lichter Petivel közösen, és lesznek önállók is, de ezekről egyelőre nem akarok bővebben beszélni. Még nem tudom, mikorra készülnek el. Határidőket nem tűzök magam elé, majd ahogy jön. Most a legfontosabb mindenesetre, hogy lediplomázzak.
