Egyre inkább úgy tűnik, ez nem a kritikai siker éve lesz Ewan McGregornál. Előbb a Trainspotting folytatása, majd most első rendezése, az Amerikai pasztorál kapott hideget-meleget, főként bírálatokat, mondván, nem sikerült felnőnie a feladathoz. Másként fogalmazva: kedvenc skót színészünk az elvárások foglya lett, azoké a várakozásoké, amelyek meglétét maga is betáplálhatta a projektbe. Mint a jobb sorsra érdemes heroinista, aki nagyon magasra akart jutni, de csak a zuhanás lesz a jussa.
Érdemes ezt hangsúlyozni: valóban jobb sorsra lenne érdemes az Amerikai pasztorál is. Kedvezőbb fogadtatásra, amire akkor lenne lehetőség, ha a kritikusok el tudnának vonatkoztatni az irodalmi alapműtől, Philip Roth emlékezetes regényétől. McGregor első rendezése leegyszerűsíti a bonyolult szövésű történetet, hétköznapi drámává silányítja azt – érkeztek a reakciók Guardiantől a New York Timesig. Végül megérhettük már azt is, hogy a kissé vérszegény, vizualitásában nagyjából a ’40-es Óz, a csodák csodáját megidéző, élő szereplős Szépség és a szörnyeteg jobb értékeléseket kapott az Amerikai pasztorálnál. Hovatovább hónapok óta annak az Emma Watsonnak az alakításáról beszél a világsajtó, aki nagyjából kétféle arccal képes végigjátszani a filmjeit.
Az Amerikai pasztorálban ellenben legalább olyan kimagasló színészi alakításokat kapunk, mint nemrég A régi városnál. Kétségtelen: a Casey Affleck-film esetében nem volt egy Roth-szintű, rendkívül nehéz alapanyag, amelynek filmre vitelétől olyan sokat várhattak az érdeklődők. Érdemes viszont a regénytől elválasztva tekinteni Ewan McGregor rendezői debütálására, és máris felsejlik: egy még így is rendkívül komplex szövésű, több összetett karaktert megmutatni képes, nehéz kérdéseket felvető filmet láthatunk.
A vietnami háború idején játszódó mű főhőse Seymour Levov, azaz „a Svéd”, aki a gimnáziumban a sportcsapat ünnepelt sztárja, hogy aztán a szépségkirálynőt elvéve, már egy lánygyermekkel megáldva folytassa idilli életét. Ami hamar rémálomba fordul, miután a kiskorától dadogó gyermek, Merry nem lép túl a szokásos kamaszkori lázadáson, és beáll kormányellenes „forradalmárnak”, az elnyomottak felszabadításáért küzdő harcosnak. Első forradalmi lépéseként felrobbantva egy postahivatalt, ezzel elvéve egy ember életét. A lány elmenekül, miközben apja folyamatosan kutatja őt, egyre csak őrlődve, vajon tényleg elkövethette-e gyermeke a robbantást. Csak befolyásolták őt, jelenleg is valahol mossák az agyát – mondogatja úton-útfélen.
A kispolgári társadalom kudarcát megmutatni hivatott mű a hőseit az értelemnélküliség iszonyatával szembesíti – ezt pedig Ewan McGregor rendezése kiválóan vissza is adja. Ahogy az alakítása is éppen olyan emlékezetes, mint a feleségét megformáló Jennifer Connellyé vagy a lányukat játszó Dakota Fanningé. A szétesett életét sirató asszony fájdalma éppúgy csontig hatoló, mint Seymour értetlensége vagy a merényletet választó, önmagát pacifistának mondó lány válaszokat adni képtelen megtörtsége. Válaszokat csak egyvalaki adna folyamatosan: Merry terapeutája, dr. Sheila Smith (Molly Parker), aki éppolyan merészen közli elméletét az anyja árnyékában szenvedő-dadogó kislányról, mint később a már felnőtt lány motivációiról. Valójában az ő kudarcát láthatjuk elsődlegesen: Seymour értetlenségével áll szemben a néhány beszélgetés alapján húsz freudi elfojtást feltáró, valójában ugyanúgy semmit nem értő nő magabiztossága, majd végül a bukása.
Kétségtelen, hogy a metaelbeszélés a vásznon nehezen megvalósítható, így mondjuk a csak az elbeszélő projekciójaként felbukkanó radikális lány, a Seymourt meggyötrő Rita Cohen másként működik, amikor egy valóságos szereplőként jelenik meg. Már ha valóban annak tekintjük, csak azért, mert egy színésznő, Valorie Curry amúgy kiváló játékát látjuk. Karakterének képtelensége végül mégiscsak éppolyan egyértelmű lesz, mint a közeg értelmetlensége, abszurditása. McGregor filmje pedig ezt éppolyan tökéletesen képes visszaadni, mint a szülő-gyermek kapcsolat megromlása mögött munkáló, igazán fel nem tárható feszültségeket, elfojtásokat. A forradalmi és a mértékletes-racionális gondolkodás közötti feloldhatatlan feszültség éppilyen pontosan mutatkozik meg. Épp ezek miatt is mondhatjuk, hogy Roth könyvétől különválasztva, de fontos film lett McGregor Amerikai pasztorálja.
