A kispolgári társadalom kudarcát megmutatni hivatott mű a hőseit az értelemnélküliség iszonyatával szembesíti – ezt pedig Ewan McGregor rendezése kiválóan vissza is adja. Ahogy az alakítása is éppen olyan emlékezetes, mint a feleségét megformáló Jennifer Connellyé vagy a lányukat játszó Dakota Fanningé. A szétesett életét sirató asszony fájdalma éppúgy csontig hatoló, mint Seymour értetlensége vagy a merényletet választó, önmagát pacifistának mondó lány válaszokat adni képtelen megtörtsége. Válaszokat csak egyvalaki adna folyamatosan: Merry terapeutája, dr. Sheila Smith (Molly Parker), aki éppolyan merészen közli elméletét az anyja árnyékában szenvedő-dadogó kislányról, mint később a már felnőtt lány motivációiról. Valójában az ő kudarcát láthatjuk elsődlegesen: Seymour értetlenségével áll szemben a néhány beszélgetés alapján húsz freudi elfojtást feltáró, valójában ugyanúgy semmit nem értő nő magabiztossága, majd végül a bukása.
Kétségtelen, hogy a metaelbeszélés a vásznon nehezen megvalósítható, így mondjuk a csak az elbeszélő projekciójaként felbukkanó radikális lány, a Seymourt meggyötrő Rita Cohen másként működik, amikor egy valóságos szereplőként jelenik meg. Már ha valóban annak tekintjük, csak azért, mert egy színésznő, Valorie Curry amúgy kiváló játékát látjuk. Karakterének képtelensége végül mégiscsak éppolyan egyértelmű lesz, mint a közeg értelmetlensége, abszurditása. McGregor filmje pedig ezt éppolyan tökéletesen képes visszaadni, mint a szülő-gyermek kapcsolat megromlása mögött munkáló, igazán fel nem tárható feszültségeket, elfojtásokat. A forradalmi és a mértékletes-racionális gondolkodás közötti feloldhatatlan feszültség éppilyen pontosan mutatkozik meg. Épp ezek miatt is mondhatjuk, hogy Roth könyvétől különválasztva, de fontos film lett McGregor Amerikai pasztorálja.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!