Arcot adnak a titkos népirtás áldozatainak

Az ígéret címmel újabb film készült az örmény népirtásról.

– Itt nincs semmiféle háború, csak az embereket egy másik, biztonságosabb országrészbe költöztetjük át – hangzik el egy török tisztviselő szájából Az ígéret egyik jelenetében. Miután az év elejétől a török hadsereg mintegy kétszázötvenezer örmény tagját munkaszolgálatra osztották be, 1915. április 24-én kezdetét vette a hivatalosan kitelepítésnek nevezett akció. Elsőként a Konstantinápolyban élő befolyásos örményeket gyűjtötték össze: mágnásokat, újságírókat, művészeket. – Tudták, ha az értelmiséget megsemmisítik, akkor már bármit megtehetnek, az emberek nem fognak tudni semmit csinálni, nem tudják megszervezni önvédelmüket – fogalmazott lapunknak két éve, a genocídium századik évfordulóján Kovács Bálint történész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója, a Lipcsei Egyetem tudományos munkatársa.

Ezt követően indult meg a teljes népesség deportálása, amely ellen csupán maroknyi örmény csoportok vették fel a harcot. Ennek szépirodalmi lenyomata Franz Werfel A Musza Dagh negyven napja című regénye. A kitelepítés során az ártatlanul elhurcolt százezrek a sivatagban meneteltek akár több száz kilométert is, válogatott kínzásokat szenvedtek el, élelem híján füvet és bogarakat ettek, és ha mégis túlélték az utat, a járványok vagy a hadsereg katonái végeztek velük. A meggyilkoltak számát 300 ezer és 1,5 millió közé teszik a szakértők. Törökországból eltűntek az örmények.

Hollywood hamar felfigyelt az eseményekre, már 1919-ben film készült a népirtásról, a Megerőszakolt Örményország egy túlélő elbeszéléseit dolgozta fel. Ezt követően azonban 1963-ig senki sem vette elő újra a témát, és Elia Kazan Amerika, Amerika című filmje is elsősorban az előzményeket mutatta be. Később a genocídium áttételesen jelent meg főként. Garin Hovannisian örmény-amerikai rendező 1915 című műve egy, a népirtásról szóló színházi előadásról mesél, amely száz évvel az események után is hatalmas indulatokat gerjeszt. A szintén örmény származású világhírű kanadai alkotó, Atom Egoyan Ararát című munkája a genocídiumot egy film előkészítésének történetébe ágyazva mutatja be. A Taviani testvérek Antonia Arslan regényéből készített 2007-es filmje, a Pacsirtamező már a katonai akcióra fókuszált, részletesen bemutatva az árulónak titulált örmény lakosság elleni kegyetlenkedéseket. Ezt ígérte Fatih Akin török rendező is, ám a hazájában mélyen elítélt The Cut című filmje néhány bandita által végrehajtott kivégzéssel elintézi a népirtást.

Míg játékfilm alig egy tucat született összesen, a dokumentumfilmesek alaposabban feltárták a genocídium történetét. A legnagyobb hírverést kétségkívül Carla Garapedian Sikoltók című alkotása kapta. A 2006-os filmben számos tudós, híresség, az örmény diaszpóra több tagja is megszólalt, ahogy Hrant Dink örmény-török újságíró is, amit a bemutató után egy 17 éves török nacionalista meggyilkolt.

Törökország hivatalos álláspontja szerint jogi értelemben nem történt népirtás. Emellett érvel Mustafa Serdar Palabiyik is Megérteni 1915 eseményeit: törökök és örmények című könyvében. A tudós szerint az Oszmán Birodalom célja nem az örmények kiirtása, csak az áttelepítése volt, amely logikus katonai-politikai döntés volt. Legfőbb érvként pedig rámutat, hogy a vitát voltaképpen az örmény diaszpóra tagjai szítják, akik a mai napig ragaszkodnak ahhoz, hogy népirtás történt.