Ki beszél ma már az örmények elleni népirtásról? – tette fel a kérdést katonai vezetőinek Adolf Hitler 1939 nyarán, alig egy hónappal azelőtt, hogy a német csapatok lerohanták Lengyelországot. Az Oszmán Birodalomban 1915-től két éven át tartó, több százezer emberéletet követelő genocídiumról ma sem beszélnek sokan. Törökország nem hajlandó elismerni a népirtás tényét, és a jó diplomáciai kapcsolat megőrzése érdekében számos ország, köztük hazánk is elfogadja ezt az álláspontot. Ha valaki mégis szót emel az áldozatok érdekében, az általában komoly indulatokat gerjeszt, két éve még a Vatikán nagykövetét is berendelték a török külügyminisztériumba Ankarában, miután Ferenc pápa Rómában bemutatott miséjén örmény népirtásról beszélt.
A száz éve folyó vita politikai érdekek mentén zajlik, így alig van rá lehetőség, hogy az áldozatokra méltósággal emlékezhessen a világ, és a megkínzott, halálra éheztetett, ártatlanul lemészárolt emberek arcot kapjanak. A 20. század egyik legsötétebb foltjára sokáig a filmművészet is csak ritkán irányította reflektorait, az utóbbi két évtizedben azonban egyre több rendező nyúlt a témához. A legújabb alkotás a ruandai népirtás történetét feldolgozó Hotel Ruandával világhírűvé vált Terry George Az ígéret című, a héten a mozikba került filmje.
A fesztiválokon tavaly bemutatott mű gyorsan az egyik legutáltabb film lett az IMDB adatbázisában. Annak ellenére, hogy akkor még alig néhány százan láthatták csak, hiszen nem került moziforgalmazásba, közel 100 ezren szavaztak rá, a legtöbben tízből csak egy csillagot adva a filmre. Az ígéret messze nem tökéletes, a címéhez hűen csupán ígéret marad, hiszen bár magyarázatot keres a rettenetre, csupán egy szerelmi háromszög sablonos történetére futja az erejéből. A látatlanban adott legrosszabb értékelések azonban nem az esztétikumról szóltak.
Hogy megértsük, pontosan miről, több mint száz évet kell visszaugranunk az időben. A diktatórikus eszközökkel kormányzó II. Abdul-Hamid szultánt 1908-ban (majd rövid visszatérése után 1909-ben) megbuktató ifjútörök kormányt eleinte örömmel fogadták az Oszmán Birodalom vallási kisebbségei, így a keresztény örmények is. Hamar kiderült azonban hogy az országot irányító három pasa, Mehmed Talat, Iszmail Enver és Ahmed Dzsemál által képviselt soviniszta pántürkizmus eszméje nem sok jóval kecsegtet számukra. Miután a birodalom a központi hatalmak oldalán belépett az első világháborúba, és a Kaukázusban szembekerült Oroszországgal, az örményeket az ősellenséggel való kollaborációval vádolták meg, ezzel legitimálva a népcsoport elleni intézkedést.
– Itt nincs semmiféle háború, csak az embereket egy másik, biztonságosabb országrészbe költöztetjük át – hangzik el egy török tisztviselő szájából Az ígéret egyik jelenetében. Miután az év elejétől a török hadsereg mintegy kétszázötvenezer örmény tagját munkaszolgálatra osztották be, 1915. április 24-én kezdetét vette a hivatalosan kitelepítésnek nevezett akció. Elsőként a Konstantinápolyban élő befolyásos örményeket gyűjtötték össze: mágnásokat, újságírókat, művészeket. – Tudták, ha az értelmiséget megsemmisítik, akkor már bármit megtehetnek, az emberek nem fognak tudni semmit csinálni, nem tudják megszervezni önvédelmüket – fogalmazott lapunknak két éve, a genocídium századik évfordulóján Kovács Bálint történész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója, a Lipcsei Egyetem tudományos munkatársa.
Ezt követően indult meg a teljes népesség deportálása, amely ellen csupán maroknyi örmény csoportok vették fel a harcot. Ennek szépirodalmi lenyomata Franz Werfel A Musza Dagh negyven napja című regénye. A kitelepítés során az ártatlanul elhurcolt százezrek a sivatagban meneteltek akár több száz kilométert is, válogatott kínzásokat szenvedtek el, élelem híján füvet és bogarakat ettek, és ha mégis túlélték az utat, a járványok vagy a hadsereg katonái végeztek velük. A meggyilkoltak számát 300 ezer és 1,5 millió közé teszik a szakértők. Törökországból eltűntek az örmények.
Hollywood hamar felfigyelt az eseményekre, már 1919-ben film készült a népirtásról, a Megerőszakolt Örményország egy túlélő elbeszéléseit dolgozta fel. Ezt követően azonban 1963-ig senki sem vette elő újra a témát, és Elia Kazan Amerika, Amerika című filmje is elsősorban az előzményeket mutatta be. Később a genocídium áttételesen jelent meg főként. Garin Hovannisian örmény-amerikai rendező 1915 című műve egy, a népirtásról szóló színházi előadásról mesél, amely száz évvel az események után is hatalmas indulatokat gerjeszt. A szintén örmény származású világhírű kanadai alkotó, Atom Egoyan Ararát című munkája a genocídiumot egy film előkészítésének történetébe ágyazva mutatja be. A Taviani testvérek Antonia Arslan regényéből készített 2007-es filmje, a Pacsirtamező már a katonai akcióra fókuszált, részletesen bemutatva az árulónak titulált örmény lakosság elleni kegyetlenkedéseket. Ezt ígérte Fatih Akin török rendező is, ám a hazájában mélyen elítélt The Cut című filmje néhány bandita által végrehajtott kivégzéssel elintézi a népirtást.
Míg játékfilm alig egy tucat született összesen, a dokumentumfilmesek alaposabban feltárták a genocídium történetét. A legnagyobb hírverést kétségkívül Carla Garapedian Sikoltók című alkotása kapta. A 2006-os filmben számos tudós, híresség, az örmény diaszpóra több tagja is megszólalt, ahogy Hrant Dink örmény-török újságíró is, amit a bemutató után egy 17 éves török nacionalista meggyilkolt.
Törökország hivatalos álláspontja szerint jogi értelemben nem történt népirtás. Emellett érvel Mustafa Serdar Palabiyik is Megérteni 1915 eseményeit: törökök és örmények című könyvében. A tudós szerint az Oszmán Birodalom célja nem az örmények kiirtása, csak az áttelepítése volt, amely logikus katonai-politikai döntés volt. Legfőbb érvként pedig rámutat, hogy a vitát voltaképpen az örmény diaszpóra tagjai szítják, akik a mai napig ragaszkodnak ahhoz, hogy népirtás történt.
