Népirtást követtek el az örmények ellen vagy sem?

Százkét évvel a történtek után is minden vita ugyanoda torkollik.

Az erre adott válasz így nem csupán – sőt talán egyre kevésbé – történelmi, de politikai állásfoglalás is. Nemzetközileg is, hiszen elismerni az örmény népirtást egyet jelent a nyílt szembeszállással Törökországgal, amit kevesen akarnak felvállalni. Eddig világszerte nagyjából 28 ország döntött úgy, hogy hivatalosan is véleményt formál, és népirtásként ismeri el a történteket. Közülük néhol, például Görögországban vagy Franciaországban egyenesen büntetés jár annak, aki tagadja a népirtás tényét (ahogyan Magyarországon is büntetendő a holokauszttagadás).

A vita különösen az események 100. évfordulóján, 2015-ben lángolt fel: előbb Ferenc pápa nevezte a XX. század első népirtásának az eseményeket, majd az Európai Parlament szólította fel határozatban Törökországot, hogy ismerje el népirtásként a rémtetteket. Tavaly nagy port verve Németország is csatlakozott a sorhoz, amikor minden tiltakozás ellenére nagy többséggel népirtásnak minősítette az örményellenes mészárlásokat. Talán ez volt az első szög a török–német kapcsolatok koporsójában. A viszony azóta is mélyponton van, a diplomáciai háború legutolsó fejezete, hogy a németek kivonják csapataikat az incirliki NATO-bázisról. A témában a Magyar Nemzet hasábjain is éles vita zajlott.

A Bundestag döntése után Sakir Fakili budapesti török nagykövet lapunknak adott interjújában elsősorban jogi alapon tagadta a népirtás vádját, ugyanakkor a németek szemére hányta, hogy „bizonyos országoktól nincs szükségük semmilyen tanácsra genocídiumügyben”. Reagálva állításaira Karsai László történész keményen bírálva történelemhamisítónak nevezte a nagykövetet, többek közt azt állítva, hogy az örményellenes fellépés nemcsak hogy népirtás volt, de valójában már 1915 előtt elkezdődött.

Visszakanyarodva a könyvhöz, Palabiyik abból nem is csinál titkot, hogy végig azt akarja bebizonyítani, az 1915-ös események nem nevezhetők népirtásnak. Igaz, a vékonyka, alig 160 oldalas könyv a könyvtárnyi szakirodalmú témában inkább csak a felszínt kapargatja, amolyan bevezetőként szolgál, ám annak tökéletesen megfelel. Különösen, mert nem elégszik meg azzal, hogy csak a török nézőpontot mantrázza, de igyekszik felsorolni és tételesen megcáfolni a legfontosabb örmény érveket is.

A szerző szisztémája a következő: 

Palabiyik persze kemény fába vágja a fejszéjét, amikor szigorúan „jogi szemüvegen át” próbálja megítélni az eseményeket. Nem véletlenül már az elején siet leszögezni, hogy a népirtás tényének tagadása nem jelenti egyúttal az örmények megélt szenvedéseinek tagadását is. Ugyanakkor az olyan igazán kényes részletkérdéseket, mint például hogy hány áldozatot is követelt az áttelepítés, inkább óvatosan elkerüli.

„Elsőként azt kell hangsúlyozni, hogy a »népirtás« jogi szakkifejezés”

– írja első alaptételeként az 1948-ban megkötött, a népirtás megelőzéséről és megbüntetéséről szóló ENSZ-határozatra hivatkozva. Márpedig szerinte az 1915-ös események semmilyen szempontból nem merítik ki az ENSZ által elfogadott meghatározást, amely az áldozatok fajtájában, a népirtás szándékában és a népirtás indítékában jelöli ki a bűntett határait. A szerző mindhárom tételt vitatja: úgy véli, az Oszmán Birodalomban nem volt örményellenes rasszizmus, ennélfogva az indíték is hiányzott, a szándék pedig nem a megsemmisítés, hanem a kitelepítés volt.

De valóban szükség volt a kitelepítésre? Palabiyik amellett érvel, hogy igazolható a török kormány lépése. Némileg rendhagyó módon a könyv igyekszik történelmi kontextusba helyezni és az Oszmán Birodalom szemszögéből elemezni a történéseket. Így szerinte az események megértéséhez nem az első isztambuli örmény értelmiségiek 1915. április 24-i kitelepítésével kell kezdeni a magyarázatot, hanem kicsit messzebbre kell nyúlni: az Oszmán Birodalom súlyos területvesztéséig, Görögország (1829), majd a balkáni országok (1912–13) függetlenedéséig. Palabiyik szerint ez után a folyamat után a törökökben élt a gyanú, hogy az egyébként hűséges örmény nép is függetlenedni akar, amihez kapóra jött neki a rivális Oroszország segítsége, és amit alátámasztottak a rendre kitörő lázadások. Ráadásul a szerző szerint az effajta áttelepítés korántsem egyedi a világtörténelemben. Összehasonlításképp említi:

Azt ugyanakkor maga Palabiyik is elismeri, hogy az örmények kitelepítése maga volt a katasztrófa, amire a török kormány sem pénzügyileg, sem katonailag nem volt felkészülve. Ha pedig már összevetések: a szerző röviden párhuzamot von a holokauszttal is, arra próbálva rávilágítani, hogy a nácik zsidókkal szembeni bánásmódja nem vethető össze a törökök örményekkel szembeni fellépésével.

„A zsidók nem lázadtak fel a német állam ellen. Az örmények viszont fellázadtak az Oszmán Birodalommal szemben.”

A könyv egyik fontos felvetése még, hogy egyáltalán miért téma, miért lett téma ennyi idő után az örmények ügye. A szerző ennek okát nem is annyira Örményországban, mint inkább az örmény diaszpórában látja, amely szerinte nemcsak anyaországára gyakorol nyomást, de saját önazonosságát is ebben találja meg. A terület egy másik kutatóját idézve így elsősorban az örmény lobbi nyomásával indokolja, hogy olyan országok, mint Argentína, Chile vagy Franciaország, népirtásként kezelik a történteket.

Ugyanitt említi még a törökellenes hozzáállást (Görögország vagy Ciprus esetében), a török uniós csatlakozás ellenzését, a muszlimellenességet (Belgium, Franciaország, Németország, stb.) lehetséges okokként. Továbbá szerinte az olyan országok, amelyeknek a múltjában népirtás vagy emberiesség elleni bűntett szerepel, így próbálják bebizonyítani, hogy e bűntetteket más országok is elkövették.

Magyarország hivatalosan nem ismeri el az 1915-ös eseményeket népirtásként. A témában politikusaink általában óvatosan fogalmaznak. A Fidesz inkább elkerüli a választ, 2015-ben az Index kérdéseire Orbán Viktor nem volt hajlandó véleményt nyilvánítani. A Szijjártó Péter vezette külügyminisztérium azzal hárított, hogy a történtek megítélése a történészek feladata. A Jobbik korábban hangosan kiállt az örmények mellett, ám később a Törökországhoz és Azerbajdzsánhoz fűződő viszony mélyülésével a retorikája is visszafogottabbá vált. Miközben a baloldal egységesen elítéli az örmények ellen elkövetett bűntetteket, a jobboldalról a KDNP volt az egyetlen, amely többször nyíltan népirtásnak nevezte. Ebben az ügyben ugyanakkor a tartózkodás már önmagában is állásfoglalás. A diplomáciai kapcsolataink pedig magukért beszélnek. Miközben Törökország fontos partner – Orbán Viktorral az élen több miniszter éppen csütörtökön és pénteken udvarolta körül Ankarát egy úgynevezett stratégiai tanácskozáson –, Örményországgal az azeri baltás gyilkos kiadatása óta megszakadtak a kapcsolataink. Emlékezetes: 2004-ben az azeri származású Ramil Safarov egy baltával kegyetlenül meggyilkolta örmény katonatársát, Gurgen Margaryant. A férfit 2007-ben életfogytiglani börtönre ítélték, ám 2012-ben az Orbán-kormány kiadta őt Azerbajdzsánnak. A gyilkost azonban otthon börtön helyett hősnek járó ünneplés és kitüntetés várta. Nem is csoda, hogy az események 100. évfordulójára egyetlen magyar politikus sem kapott meghívót Jerevánba.

Palabiyik nemcsak a múltba, de a jövőbe is próbál vetni egy pillantást. A jelenlegi török–örmény kapcsolatokat – vagy inkább azok hiányát – elemezve arra jut, hogy közép- és hosszú távon fejlődhetnek a kapcsolatok, hiszen a nyitásra már eddig is történtek lépések. Ilyen jelentős gesztusként értékeli, hogy Recep Tayyip Erdogan török elnök 2014-ben (még miniszterelnökként) részvétnyilvánító üzenetet küldött az 1915-ös események során életüket vesztő örmények hozzátartozóinak.