Sakir Fakili magyarországi török nagykövet szerint nem volt örmény népirtás. Téved vagy szándékosan hazudik, történelmet hamisít. Több évszázad csalódásai, megaláztatásai vezettek az 1915-ös örmény népirtáshoz. A belső reformokra, megújulásra képtelen szultáni birodalomban, amely hatalmas területeket veszített el a XVII–XIX. század folyamán, a politikai és vallási elit hangadói – és hatásukra széles néptömegek – hajlamosak voltak a bűnbakkeresésre. Már a XIX. század utolsó harmadában elkezdték a keresztényeket, főleg az örményeket belső ellenségnek, árulásra kész elemeknek tekinteni.
Az 1908-ban hatalomra került ifjútörökök eleinte a nagy francia forradalom jelszavait (szabadság, egyenlőség, testvériség) hangoztatták. Az Egység és Haladás Pártjának (EHP) szélsőséges vezetői Mehmet Talát (1874–1921), Iszmail Enver pasa (1881–1922) és Ahmed Dzsemal pasa (1872–1922) voltak. Az ifjútörökök célja egy „etnikailag tiszta” török állam létrehozása volt. Szilárd meggyőződésük volt, hogy az Oszmán Birodalomban élő keresztényekkel nem élhetnek együtt, mert puszta létük halálos fenyegetést jelent.
Az 1912–1913-as balkáni háborúban elszenvedett újabb vereség következtében az ottománok elveszítették európai területeik több mint 60 százalékát. A rosszul felszerelt, alig fizetett és nagyon rosszul vezetett ottomán seregek vereségének valódi okait az ifjútörök vezetők nem voltak képesek és nem is voltak hajlandók feltárni, belátni. Ehelyett a „belső ellenségeket”, elsősorban a keresztényeket, főleg az örményeket tették meg bűnbaknak. A győztesek több ezer muzulmánt – nőket, gyerekeket is – lemészároltak, tízezreket kényszerítettek menekülésre, ez is növelte a törökök bosszúvágyát.
A nagykövet úr nem beszél arról, hogy már az első világháború előtt több örményellenes pogromot szerveztek a birodalomban, ezekben tízezrével mészárolták le az örményeket. A török politikai vezetők még az első világháború előtt nagyszabású etnikai hadműveletekbe kezdtek. Elsősorban az Oszmán Birodalom központi és határ menti területeit, főleg Anatóliát akarták megtisztítani a nem muzulmánoktól. Hozzáláttak a nem török muzulmánok, elsősorban az arabok és kurdok betelepítéséhez, egyúttal a keresztények kitelepítéséhez. Nagy számban űztek el szülőföldjükről örményeket és görögöket is. Az anatóliai lakosság csaknem egyharmadát áttelepítették vagy legyilkolták még az első világháború előtt. Ugyanakkor görögök tíz- és tízezreit deportálták a birodalomból, és tömegesen mészárolták le azokat, akik megpróbáltak ellenállni.
A rablások, fosztogatások, örmény nők megerőszakolása, gyilkosságok már 1914 augusztusában megkezdődtek Kelet-Anatóliában. Az atrocitásokra ürügyet az orosz csapatokhoz átállt, vagy eleve az orosz hadseregbe besorozott örmény katonák jelentették. 1914-ben az ifjútörök vezetők, akiket pántörök és pániszlamista vágyálmaik elvakítottak, önként, lelkesen csatlakoztak a központi hatalmakhoz. A török vezetők fő ellenségüknek Oroszországot tekintették, és hadi céljaik között szerepelt Azerbajdzsán elfoglalása és „megtisztítása” az oroszoktól és örményektől. Az EHP vezetősége 1914 végén tízpontos akciótervet fogadott el. Ebben többek között az örmény társaságok és intézmények bezárása, az örmények lefegyverzése, a muszlim közvéleménynek az örmények ellen izgatása is szerepelt. Az 5. pont előírta az 50 éven aluli örmény férfiak, a papok, tanárok legyilkolását, a kislányok és kisfiúk iszlám hitre térítését. A 9. pont szerint egyszerre, mindenütt egy időben kell valamennyi akciót elkezdeni, hogy az örmények ne tudjanak felkészülni.
Az örmény népirtás kezdetének hivatalos dátuma 1915. április 24. Ezen a napon az örmény közösség mintegy 235 vezetőjét tartóztatták le Konstantinápolyban, majd másnap további 600 örményt fogtak el. Sok örmény értelmiségit a börtönökben halálra kínoztak, másokat nyilvánosan kivégeztek. Az első világháború elején még 50 000 örmény katona harcolt a török hadseregben. Az örmény katonákból különleges munkásszázadokat szerveztek, melyek tagjait halálra dolgoztatták, kínozták, többségüket pedig egyszerűen tömegsírokba lőtték. Volt, ahol még a lőszert is sajnálták tőlük, és késekkel, szuronyokkal végeztek velük.
1915 májusa és augusztusa között a keleti tartományokból tömegesen deportálták és út közben lemészárolták az örményeket. A gyalogmenetben hajtott szerencsétleneket kurd és török banditák – a börtönökből pontosan e célból frissen szabadon engedett bűnözők – támadták meg, rabolták ki, a nőket, lányokat pedig megerőszakolták. Közvetlenül az első világháború után – amikor a török vezetők még abban reménykedtek, hogy ha hadbíróság elé állítják az örmény népirtásért felelősöket, akkor a béketárgyalásokon kedvezőbb feltételeket tudnak elérni – hatvanhárom katonai bíróságot állítottak fel. A három legnagyobb perben, amelyekben a háborús kormányok minisztereit, az Egység és Haladás Pártja országos és vidéki vezetőit vonták felelősségre, egyértelmű dokumentumok és tanúvallomások sora bizonyította, hogy a népirtást előre kitervelték, megszervezték. Legkevesebb egymillió örményt különböző módszerekkel halomra gyilkoltak, a maradék egymilliót pedig 1923-ig kivándoroltatták.
Sakiri Fakili nagykövet elhallgatta, hogy a török levéltárakban nem lehet az 1915-ös örmény népirtással kapcsolatos dokumentumokban kutatni. Az örmény népirtást tagadók nagy bánatára bőségesen állnak ennek ellenére a rendelkezésünkre dokumentumok, cáfolhatatlan értékű források. Az első világháború első éveiben az Amerikai Egyesült Államok még „semleges” volt, diplomatái, konzuljai birodalomszerte, de még a szomszédos országokban is értesültek arról, miket művelnek a törökök és cinkosaik. Bármennyire is sajnálja a nagykövet úr, csak a Német Császárság és az Osztrák–Magyar Monarchia akkoriban az Oszmán Birodalomban szolgáló diplomatáinak 1915-ös jelentéseiből, amelyek az örmények szervezett, előre kitervelt és brutális kegyetlenséggel végrehajtott lemészárlásáról szólnak, vaskos köteteket lehetett szerkeszteni és kiadni. Azt sem említette meg Sakir Fakili, a szólásszabadság nagy barátja, hogy aki ma Törökországban azt merészeli állítani, hogy volt örmény népirtás, három év börtönnel büntethető. Egy dologban viszont igaza van: a történelmet a történészekre kell bízni. Diplomaták, mint ő is, legfeljebb ügyetlen történelemhamisítók lehetnek.
A szerző történész, egyetemi tanár
