Stephen King ennél többet érdemel – írta egy amerikai filmkritikus a múlt héten bemutatott A Setét torony kapcsán. A horror mesterének nyolckötetes regénysorozatából készült film másfél órában igyekezett felidézni egy bő négyezer oldalas sztorit, bele is tört az alkotók bicskája. A nagyívű eposzból kliséktől hemzsegő, unalmas és teljesen felesleges művet hoztak össze, amely nem csak a kritikusokat, de a közönséget sem nyűgözte le úgy, ahogy arra a filmstúdió számított. Nem először fordul elő ugyanakkor, hogy Stephen King alkotói becsülete veszélybe kerül. Az író műveit több száz alkalommal dolgozták fel a színháztól a mozgóképen át a könnyűzenéig. Csak mozi- és tévéfilmből több mint száz készült – igen változatos színvonalon. Összeszedtük a legjobb és a legkevésbé sikerült adaptációkat.
Az élő alkotók közül Stephen King neve bukkant fel a legtöbbször a stáblisták végén, és az összesített világirodalmi rangsorban sem áll rosszul, alig marad le Victor Hugo és Jules Verne mögött, és előzi Mark Twaint és Cervantest is. Persze ahány összesítés, annyi adat, az azonban biztos, hogy a jogdíjakból King leszármazottai hetedíziglen is eléldegélnek majd.
Még akkor is, ha az adaptációk sorában számos olyan művet találunk, amelyekhez képest A Setét torony az évszázad filmjének tűnik. A pocsék feldolgozások listáját aligha kezdhetjük mással, mint az író által is a legrosszabbnak vélt filmmel – amelyet ő maga rendezett. King egyszer ült a direktori székbe, és ez is elég volt ahhoz, hogy soha többet ne ajánljanak fel neki újabb lehetőséget. A Maximális túlhajtásban egy üstökös hatására életre kelnek az elektromos eszközök, az emberek hanyatt-homlok menekülnek a dühös kenyérszeletelők, a bosszút esküdött fogkefék, és a vérszomjas bankautomaták elől. Emilio Estevez a legrosszabb főszereplőnek, míg King a legrosszabb rendezőnek járó Arany Málna-díjjal gazdagodott 1986-ban. Az igazi ínyencek a VHS hőskorában készült magyar hangalámondádos verzió ajánlott, ez még jobban kiemeli King filmjének esztétikai értékeit.
Nem sokkal maradt le a versenyben a tavaly bemutatott Cell című mozi sem, amely újfent a félelmetes használati tárgyak témáját járja körül, ezúttal a mobiltelefonokra fókuszálva. Egy kór a telefonhálózaton terjedve tomboló gyilkosokká változtatja az embereket, egy maroknyi túlélő pedig igyekszik megtalálni az ellenszert. Ahogy több kritikus megjegyezte, a sztori a megírásakor, 2006-ban még akár izgalmasnak is tűnhetett, 2016-ban azonban már csupán lerágott csont volt, amit még Samuel L. Jackson és John Cusack sem tudott újra elevenné tenni.
Úgy tűnik, Kingnek nem volt szerencséje a filmre vitt háztartási eszközökkel. Az 1995-ben készült A mángorló is jó eséllyel pályázhat a legrosszabb adaptáció címére. Talán már meg sem lepődnek, ha elárulom, hogy a gonosz ezúttal a címszereplőbe költözött, amely a rábízott ruhák ráncai mellett egy mosoda alkalmazottait is igyekezett minél jobban kisimítani. Nem sikerült sokkal jobban az 1990-es Éjszakai műszak sem, amelyben már nem egy mosoda, hanem egy textilgyár munkásai közül szedi áldozatait a rém. A valódi áldozat azonban a néző, bár ha csak valamilyen gonosz erő nem kényszeríti erre, aligha akad olyan ember, aki végignézi az Éjszakai műszakot.
Bár a sort még hosszan folytathatnánk, a tucatnyi fércmunka ellenére Stephen King munkáinak filmes és televíziós adaptációit mégis igen magasan jegyzik. Köszönhetően részben az olyan sorozatoknak és tévéfilmeknek, mint a Rémkoppantók, a Langolierek, A búra alatt, A köd, vagy a Kennedy elnök meggyilkolását időutazó thrillerré alakító 11.22.63.
Az író szerencséjére munkái több egyedi látásmódú rendezőben is visszhangot keltettek. Ennek köszönhetően olyan adaptációk születtek, mint a Brian De Palma rendezte 1976-os Carrie, amely King első regénye alapján egy fiatal lány történetét meséli el. A Sissy Spacek alakította Carrie-t vallási fanatikus anyja távol tartja a világtól, így a lány saját nemi érésével sincs tisztában. Mikor iskolatársai kegyetlenül gúnyt űznek belőle, Carrie-ből előtör emberfeletti ereje.
Négy évvel később készült el Stanley Kubrick remekműve, a Ragyogás. Jack Nicholson alakítása a hótól elzárt szállodában lassan megőrülő Jack Torrance szerepében legendássá teszik a filmet, ám Stephen King eleinte nem volt túl lelkes. Elsősorban azt kifogásolta, hogy Kubrick kihagyta a főhős alkoholizmusát, vagyis a regény hangsúlyozottan önéletrajzi vonatkozását. King hosszú ideig küzdött a különféle függőségekkel az alkoholtól a kokainon át a nyugtatókig, a nyolcvanas évek végétől kezdve azonban leállt minden szerrel.
A híres írót foglyul ejtő őrült olvasó története, vagyis a Tortúra is önéletrajzi, igaz, csak szimbolikus értelemben. A regényben King a rajongók reakcióit tárta föl, amelyek a gyakorlatban aligha váltak olyan szélsőségessé, ahogy azt a filmben is nyomon követhettük. Kathy Bates az írót sakkban tartó ápolónő szerepéért 1990-ben Oscar-díjat kapott.
Számos film érdemelne még említést az Állj mellém!-től a Menekülő emberen, a David Cronenberg rendezte A holtsávon, és A köd-ön át a 1408-ig, vagy a Tom Hanks főszereplésével készült Halálsoron-ig, van azonban egy, ami kihagyhatatlan, amit sokan minden idők egyik legjobb filmjeként emlegetnek, ez pedig A remény rabjai. Az 1994-es börtöndráma egy a felesége meggyilkolásával hamisan megvádolt és életfogytig tartó rabságra ítélt bankár történetét mondja el. A Tim Robbins és Morgan Freeman főszereplésével készült filmben horrornak és természeti feletti erőknek nyoma sincs, annál többet tudunk meg azonban belőle az emberi gonoszság banalitásáról.
Több száz feldolgozással a háta mögött a szeptemberben hetvenéves Stephen King továbbra sem lassít, ha filmről és tévéről van szó. A Setét toronyból már készül a kötelező tévésorozat, és hamarosan a mozikba kerül az Az című regényének legújabb feldolgozása. A gyilkos bohóc szörnyűségeit feltáró filmet az év legijesztőbb horrorjaként reklámozzák.
