Nem a piros orr, a kamaszkor az igazi horror

Stephen King gyilkos bohóca a mozivásznon. Van itt minden, mint egy gyermekvédelmi oktatófilmben: túlféltés, trauma, gyilkosság.

Az Az egy csendes amerikai kisváros, a Maine állambeli Derry meséje. Az író számos művében felbukkanó fiktív település King valódi szörnyfészke: minden gyermekkori félelem, frusztráció és düh origója. A történet hét kamaszról szól, akik az iskolai hierarchia számkivetettjeiként létrehozzák a Vesztesek Klubját. Véget ér a tanév, a felszabadult nyári szünet helyett azonban a fiatalokra még az intézményi terrornál és a menők fenyítésénél is rémisztőbb kaland vár.

Az első jelenetben a Vesztesek Klubja vezérének öccsét látjuk, amint a szakadó esőben egy papírhajót üldöz egészen a csatorna lefolyójáig. Mikor a lezuhanó játékát kutatja, egy sárga szempár néz vissza rá, majd a sötétből kibontakozik Pennywise (Bill Skarsgard), a táncoló bohóc alakja. Cirkuszi mulatságra csábítja a fiút a csatornába, a rövid győzködés után azonban már nem kérdez, letépi a karját, és magával vonszolja a testet a mélybe. A regény rémisztő nyitányát egy az egyben átvették a filmben, érzékeltetve, hogy mire számíthatnak, akik Pennywise után erednek a csatornahálózatba.

Merthogy a Vesztesek Klubja tagjai épp erre készülnek. Miután a bohóc a legmélyebb félelmeiket megtestesítve mindannyiukat megkísértette, elhatározzák, hogy megtalálják és elpusztítják a megnevezhetetlen, így csupán Azként definiált gonoszt. Csakhogy ehhez önmagukat, saját félelmeiket kell legyőzniük, az idegen dimenzióból érkezett Pennywise ugyanis épp ebből, a gyengeségből, a rettegésből táplálkozik.

És ez az, amiben a regény és a film is a legerősebb: a pubertáskori félelmekből olyan szörnyeteget alkot, amely minden emberevő bohócnál borzasztóbb. Van itt minden, mint egy gyermekvédelmi oktatókönyvben: túlféltés, traumák, érzelmi zsarolás, erőszak, kínzás, abúzus és gyilkosság. Derry el van átkozva – mondják a vesztesek, de az igazi átok valójában a gyerekkor, amelyet nem lehet megúszni súlyos veszteségek nélkül. A pokol: a többi ember, vélte Jean-Paul Sartre, Stephen King pedig hevesen bólogat az egzisztencialista érveléshez. Számára majdnem mindenki piros orrot hord. Talán csak a megalázottak és megnyomorítottak jelentenek kivételt. Azok, akik csupán elszenvedői az ember alapvető gonoszságának.

A Vesztesek Klubja tagjai ennek megfelelően akár felül is kerekedhetnének a bohócon, ám mivel a regényhez hűen a film is két részből áll, és a másodikat csak jövőre kezdik forgatni, nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, a gyermeki félelmekből táplálkozó gonoszt véglegesen csak felnőttként gyűrheti le bárki is.

A filmet eredetileg az elmúlt évek egyik legfelkapottabb író-rendezője, A törvény nevében (True Detective) sorozat és a Beasts of No Nation című, gyermekkatonákról szóló dráma alkotója, Cary Fukunaga készítette volna. Ám ő addig hangoztatta, hogy King regénye alapján, ám attól számos ponton elszakadva formabontó horrort csinál, amíg a stúdió úgy döntött, biztonságosabb egy konzervatív verziót készíteni. Fukunagát elküldték, a helyére pedig az argentin Andrés Muschietti került. És bár ő is igyekezett kreatívan kitágítani a műfaj kereteit, a végeredmény valóban egy hagyományosabb horrorfilm lett, amely diszkréten hallgat a regény néhány kényes témájáról, egyebek mellett gyermeki románccá finomítva az elementáris erővel feltörő kamaszkori szexualitást.

Ez persze csupán apróság, a film igazi problémája a tavaly sugárzott Stranger Things című sorozat, amelynek bár semmi köze a horror mesteréhez, nyolc részben sokkal szórakoztatóbb, rémisztőbb, okosabb és mélyebb Stephen King-i világot épített fel, mint az Az. Mindez talán a retróhangulat kapcsán a legnyilvánvalóbb. Mindkét történet a nyolcvanas évekbe visz vissza bennünket, ám amíg az Az inkább csak díszítőelemként veti be Michael Jackson és a New Kids on the Block zenéjét, illetve a Rémálom az Elm utcában filmbemutatóját, addig a Stranger Things esetében a korszak több mint díszlet, az események szerves része.

Persze egy sorozat a formátumból következően is előnyben van, hiszen nyolc órában sokkal több lehetősége van egy alkotónak alaposan elmélyedni a témában. Az azonban biztos, hogy moziban az Aznál minőségibb horrorfilmet régóta nem láthattunk. Aki kijön a vetítésről, sosem néz bele többet a csatornafedelek rácsai mögött lapuló sötétségbe, nehogy felbukkanjon egy piros orr.