Nem a polgárpukkasztás volt a cél a Superbiával

Tóth Luca animációs rendező a fiatal filmes generációról, a Monty Python genderteóriáiról és a cannes-i fogadtatásról.

– A Superbia szerepelt a tavalyi Cannes-i Fesztiválon is. Milyen reakciókat kapott, milyen eredményei voltak azóta a szereplésnek?
– Azóta is számos fesztiválon megfordult, és nehéz pontosan megmondani, mi volt Cannes hatása. A Kritikusok hete szekcióban szerepeltem, nagyon sok biztatást, hozzáértő megjegyzést kaptam ott. Szlovákiában, Csehországban mozikban is vetítették azóta, továbbá hívtak már koppenhágai workshopra, és ajánlottak animációs munkát is a fesztiválos közegből.

– Cannes-ban a Superbia mellett Andrasev Nadja rövidfilmjét, A nyalintás neszét játszották még tavaly. Hasonlóságokat bőven fedezhettünk fel: Andrasev munkájában is erotika vegyült feszültségkeltéssel, és a macskákkal is egyfajta állatiasabb ösztönvilág jelent meg. Hasonló munka volt még Lovrity Annától a Vulkánsziget és Wunder Judittól a Kötelék. Generációs sajátosságok okozzák ezeket a hasonlóságokat?
– Azt hiszem, bizton mondhatom, hogy a macska véletlen! Nem tudok róla, hogy macskás generáció váltaná fel a korábbit. Egyfajta korképnek azonban nyugodtan tekinthető, hogy az erotika szorongással keveredik. Hogy miért, azt nem tudom. Más művészeti ágaknál ez a szorongó, szürreális hangulatkeltés nem számít új keletűnek: Kafka is megfestett már nyomasztó, abszurd világokat. Nálunk, úgy tűnik, mostanában lett releváns ez a fajta érzékeny hozzáállás a szerzői animációban.

– Az idei Kecskeméti Animációs Filmfesztivál felhozatalán is jól látszik, már-már tendencia, hogy az egyetemekről kikerülő húszasok-harmincasok veszik át az irányítást. Név szerint például Bucsi Réka, Bertóti Attila vagy épp Dell’Edera Dávid. Ám mintha a korábbi nemzedék ki is maradt volna.
– Végső soron a generációváltás az élet minden területén jelen van. Tény, hogy a Pannónia Filmstúdió három évtizeden át elképesztően jó helyzetben volt, otthont adott számtalan alkotónak. Egyszerre kedvezett a közönségbarát filmeknek, és a Kovásznai Györgyhöz hasonló, experimentálisabb alkotókat is fent tudta tartani a vízen. Elképesztő világrekordokat döntögetve, buzgósággal és bizonyításvággyal tört előre. A rendszerváltással viszont elveszítette monopóliumhelyzetét a piacon, ami miatt szép lassan csökkent a gyártás a stúdiónál. Nekem úgy tűnik, ez a váltás annyira sokkolta az akkori animációs közösséget, hogy az nem volt képes egyből újraszervezni önmagát. A fiatal alkotók mind ekkortájt születtek. Mivel az én nemzedékem sosem volt olyan szerencsés helyzetben, mint az 1989 előttiek, más hozzáállással kezeljük a szerzői film gyártásának jelenkori buktatóit. Nem hiszem, hogy kimaradt volna egy generáció, de valóban kevesebb a mostani negyvenes-ötvenes korosztály képviselője a fesztiválokon.

– A Superbia témája rengeteg vitát generál manapság: sokak szerint ma is nyomasztók a társadalmi elvárások, másoknál viszont már szitokszó a gender, és hirdetik, hogy a természettel nem lehet szembemenni.
– Igen, vannak olyanok, akik fölösleges hőbörgésnek tartják az erről folyó diskurzust, és úgy vélik, mondvacsinált konfliktusról van szó, hiszen a törvény szemében egyenlőként kezeltetik minden ember, így már fölösleges küzdeni az egyenlő bánásmódért. Csakhogy társadalmi berögződéseink szintjén, munkában, családi szerkezetben továbbra sincs teljes egyenlőség.

– Lehetséges lenne ez? Inkább utópiának tűnik.
– Csak azért, mert a teljes egyenlőség kifejezés joggal utópisztikus asszociációkat von maga után, még nem gondolom, hogy ne lenne kötelességünk törekedni rá. És itt most nemcsak a genderről beszélek, hanem bármilyen státusalapú társadalmi berendeződésről: legyen az vallási, etnikai, szexuálisorientáció-alapú. Általában azok érzik kényelmetlennek a változást és az azzal járó kommunikációt, akik a konfliktus kényelmesebbik oldalán találják magukat. Felismerni önnön hatalmi pozíciónkat, és tudatosan törekedni rá, hogy megváljunk a pozíciónk adta viselkedési és kommunikációs struktúráinktól a másik fél javára, roppant nehéz feladat.

– Pedig azt senki nem mondja, hogy „hatalmi pozícióban vagyok, ne vegyétek el tőlem”. Inkább már az egyenlőség a hangsúlyos. Sőt, egyesek szerint még a korábban kiváltságosak is sarokba szorítva érezhetik magukat.
– Ez butaság. Statisztikailag még mindig a nők kapnak alacsonyabb bért ugyanazért a munkáért, az otthoni erőszak még mindig a nőket sújtja inkább, és a gyerekneveléssel kapcsolatos berögzültségek is inkább a nőknek kevésbé kényelmesek. Az efféle konfliktusokról szóló vitákat sokan megtorlásnak érezhetik, miközben nincs így. Vannak a trivializáló sztereotípiák, hogy például a feminista nő agresszív, de ez is csupán hamis általánosítás. Meg kell találni a megfelelő hangot, ami nem azt érezteti bármelyik féllel, hogy az ő véleménye nem számít. Nem hiszem, hogy a személyes identitást mindenképpen az elsődleges és másodlagos nemi jegyekből kellene levezetni. Ez csak fals sztereotípiákhoz vezet, amelyekben sokan nem érezhetik kényelmesen magukat.

– A férfiak törékenyebbek, művésziek a Superbiában, míg a nők amazonok, akik hatalmasra nyúlt melleikkel verik a mellkasukat, és portyáznak mindenfelé. A cím a kevélység bűnét jelenti latinul: ez az előbbi csoportra vonatkozik tehát?
– A túlzott büszkeség mindkét csoport sajátja itt. A nőké éppúgy, akik hatalmi pozíciójukból űzik a kicsi férfiakat, akik pedig el vannak telve saját moralizáló létformájuktól. A valóságos sztereotípiákhoz képest fordított kevélységet ábrázolok, mindenki a saját előnyösnek vélt tulajdonságaitól öntelt, és ragaszkodik ahhoz, hogy e tulajdonságok nem lehetnek a másik csoport sajátjai.