– Nagyon eltérő véleményeket hallhattunk már a Superbiáról, de valahogy mindenkit megszólalásra, reakcióra bírt. Ennyire megosztó, provokatív filmnek szánta?
– Ha azt nevezzük megosztónak, hogy reagálásra késztet, és arra, hogy markáns véleményt fogalmazzon meg róla az ember, akkor akár ez a kifejezés is használható rá. De nem polgárpukkasztani akartam. Értelme volt annak, hogy olyan legyen a film, amilyen. Tény, nagyon eltérők a vélemények. Van, aki nagyon szereti, mást a víz is kiveri tőle.
– Mi volt a célja a filmmel?
– Azt a pillanatot szerettem volna megmutatni, amikor egy nagyon berögzült társadalom elindul a változás útján. A dominóeffektus életbe lép, és megkérdőjeleződnek a felosztott társadalmi szerepek, amelyek eleve a valós életbeli sztereotípiák megcserélései. A Superbiában a nők amazonszerűek, s a férfiak a gyengébbek, de aztán mégis erőre kapnak, és a nők hatalmi pozíciója is megkérdőjeleződik.
– A bizarr szerepcserék miatt is érték a kritikák. Varga Zoltán például a Monty Pythont emlegette a Filmvilágban: mintha a „túlhabzások miatt önparódiába torkolló genderteóriák kor- és kórképe” lenne, írta. Az ilyen megfogalmazásokra mi a válasza?
– Hű, ezt még nem is hallottam. Milyen genderteóriák vannak a Monty Pythonban?
– Talán a „Hívjatok Lorettának” jelenetre gondolt a szerző a Brian életéből. Amikor bárkiből bármi lehet.
– Erre nehezemre esik reagálni, mert a Brian életét utoljára tizenöt évesen láttam. Olyanok tényleg akadtak, akik felháborodtak, és nem értették, miért kell ilyen jeleneteket vagy karaktereket filmvászonra vinni. Inkább primer dühvel találkoztam, és kevésbé körmönfontan megfogalmazott hőbörgéssel. Persze a filmben sok a szarkasztikus elem, de annál szerintem komolyabban veszi magát, hogy csupán önparódia legyen. Az embereket többnyire inkább a testábrázolás bosszantotta. Voltak, akiket zavart az általuk csúnyának ítélt, sokféle meztelen test bemutatása. A testtel kapcsolatos prüdéria érződött nálunk, és én pont a prüdérián akartam túllépni.
– Az is biztos, hogy sokakat megragadott a film, a Kecskeméti Animációs Filmfesztiválon például A kis herceg látványtervezője, Alexander Juhasz emelte ki lapunknak adott interjújában. Azt mondta, a látvány, a stílus magával sodorta, de a történetet elsőre nem teljesen tudta értelmezni. És való igaz, szöveges forgatókönyv nem készült, pusztán vizuális. A történetet másodlagosnak tartotta?
– Csak azért, mert nem verbalizált szemszögből merültem bele a készítésbe, nem gondolom, hogy a történet másodlagos lenne. A hangulat és a világteremtés fontos, de a sztori elmesélését sem akartam kidobni az ablakon. Tény, hogy szeretek játszani a film szerkezetével. Élvezem felborítani az időrendet, vagy összekapcsolni jeleneteket, amelyek nem egyszerre, egy térben történnek. Adott esetben így tompul az érthetőség szempontja, ám kevésbé lesz szájbarágós. Mégis, ellenkező esetben azt érezném, hogy hülyébbnek nézném a befogadót, mint amit magamtól is elvárok. Vállalom, hogy így verbálisan kevésbé lesz összefoglalható a film egésze.
– A Superbia szerepelt a tavalyi Cannes-i Fesztiválon is. Milyen reakciókat kapott, milyen eredményei voltak azóta a szereplésnek?
– Azóta is számos fesztiválon megfordult, és nehéz pontosan megmondani, mi volt Cannes hatása. A Kritikusok hete szekcióban szerepeltem, nagyon sok biztatást, hozzáértő megjegyzést kaptam ott. Szlovákiában, Csehországban mozikban is vetítették azóta, továbbá hívtak már koppenhágai workshopra, és ajánlottak animációs munkát is a fesztiválos közegből.
– Cannes-ban a Superbia mellett Andrasev Nadja rövidfilmjét, A nyalintás neszét játszották még tavaly. Hasonlóságokat bőven fedezhettünk fel: Andrasev munkájában is erotika vegyült feszültségkeltéssel, és a macskákkal is egyfajta állatiasabb ösztönvilág jelent meg. Hasonló munka volt még Lovrity Annától a Vulkánsziget és Wunder Judittól a Kötelék. Generációs sajátosságok okozzák ezeket a hasonlóságokat?
– Azt hiszem, bizton mondhatom, hogy a macska véletlen! Nem tudok róla, hogy macskás generáció váltaná fel a korábbit. Egyfajta korképnek azonban nyugodtan tekinthető, hogy az erotika szorongással keveredik. Hogy miért, azt nem tudom. Más művészeti ágaknál ez a szorongó, szürreális hangulatkeltés nem számít új keletűnek: Kafka is megfestett már nyomasztó, abszurd világokat. Nálunk, úgy tűnik, mostanában lett releváns ez a fajta érzékeny hozzáállás a szerzői animációban.
– Az idei Kecskeméti Animációs Filmfesztivál felhozatalán is jól látszik, már-már tendencia, hogy az egyetemekről kikerülő húszasok-harmincasok veszik át az irányítást. Név szerint például Bucsi Réka, Bertóti Attila vagy épp Dell’Edera Dávid. Ám mintha a korábbi nemzedék ki is maradt volna.
– Végső soron a generációváltás az élet minden területén jelen van. Tény, hogy a Pannónia Filmstúdió három évtizeden át elképesztően jó helyzetben volt, otthont adott számtalan alkotónak. Egyszerre kedvezett a közönségbarát filmeknek, és a Kovásznai Györgyhöz hasonló, experimentálisabb alkotókat is fent tudta tartani a vízen. Elképesztő világrekordokat döntögetve, buzgósággal és bizonyításvággyal tört előre. A rendszerváltással viszont elveszítette monopóliumhelyzetét a piacon, ami miatt szép lassan csökkent a gyártás a stúdiónál. Nekem úgy tűnik, ez a váltás annyira sokkolta az akkori animációs közösséget, hogy az nem volt képes egyből újraszervezni önmagát. A fiatal alkotók mind ekkortájt születtek. Mivel az én nemzedékem sosem volt olyan szerencsés helyzetben, mint az 1989 előttiek, más hozzáállással kezeljük a szerzői film gyártásának jelenkori buktatóit. Nem hiszem, hogy kimaradt volna egy generáció, de valóban kevesebb a mostani negyvenes-ötvenes korosztály képviselője a fesztiválokon.
– A Superbia témája rengeteg vitát generál manapság: sokak szerint ma is nyomasztók a társadalmi elvárások, másoknál viszont már szitokszó a gender, és hirdetik, hogy a természettel nem lehet szembemenni.
– Igen, vannak olyanok, akik fölösleges hőbörgésnek tartják az erről folyó diskurzust, és úgy vélik, mondvacsinált konfliktusról van szó, hiszen a törvény szemében egyenlőként kezeltetik minden ember, így már fölösleges küzdeni az egyenlő bánásmódért. Csakhogy társadalmi berögződéseink szintjén, munkában, családi szerkezetben továbbra sincs teljes egyenlőség.
– Lehetséges lenne ez? Inkább utópiának tűnik.
– Csak azért, mert a teljes egyenlőség kifejezés joggal utópisztikus asszociációkat von maga után, még nem gondolom, hogy ne lenne kötelességünk törekedni rá. És itt most nemcsak a genderről beszélek, hanem bármilyen státusalapú társadalmi berendeződésről: legyen az vallási, etnikai, szexuálisorientáció-alapú. Általában azok érzik kényelmetlennek a változást és az azzal járó kommunikációt, akik a konfliktus kényelmesebbik oldalán találják magukat. Felismerni önnön hatalmi pozíciónkat, és tudatosan törekedni rá, hogy megváljunk a pozíciónk adta viselkedési és kommunikációs struktúráinktól a másik fél javára, roppant nehéz feladat.
– Pedig azt senki nem mondja, hogy „hatalmi pozícióban vagyok, ne vegyétek el tőlem”. Inkább már az egyenlőség a hangsúlyos. Sőt, egyesek szerint még a korábban kiváltságosak is sarokba szorítva érezhetik magukat.
– Ez butaság. Statisztikailag még mindig a nők kapnak alacsonyabb bért ugyanazért a munkáért, az otthoni erőszak még mindig a nőket sújtja inkább, és a gyerekneveléssel kapcsolatos berögzültségek is inkább a nőknek kevésbé kényelmesek. Az efféle konfliktusokról szóló vitákat sokan megtorlásnak érezhetik, miközben nincs így. Vannak a trivializáló sztereotípiák, hogy például a feminista nő agresszív, de ez is csupán hamis általánosítás. Meg kell találni a megfelelő hangot, ami nem azt érezteti bármelyik féllel, hogy az ő véleménye nem számít. Nem hiszem, hogy a személyes identitást mindenképpen az elsődleges és másodlagos nemi jegyekből kellene levezetni. Ez csak fals sztereotípiákhoz vezet, amelyekben sokan nem érezhetik kényelmesen magukat.
– A férfiak törékenyebbek, művésziek a Superbiában, míg a nők amazonok, akik hatalmasra nyúlt melleikkel verik a mellkasukat, és portyáznak mindenfelé. A cím a kevélység bűnét jelenti latinul: ez az előbbi csoportra vonatkozik tehát?
– A túlzott büszkeség mindkét csoport sajátja itt. A nőké éppúgy, akik hatalmi pozíciójukból űzik a kicsi férfiakat, akik pedig el vannak telve saját moralizáló létformájuktól. A valóságos sztereotípiákhoz képest fordított kevélységet ábrázolok, mindenki a saját előnyösnek vélt tulajdonságaitól öntelt, és ragaszkodik ahhoz, hogy e tulajdonságok nem lehetnek a másik csoport sajátjai.
