A román kisrealista drámák után a felfokozott szenvedélyekkel telített, érzelemdús spanyol filmek hete érkezett az Urániába. Szomszédjainkhoz hasonlóan az ottani rendezők stílusa is karakteres jegyekkel büszkélkedhet: könnyű ráismerni egy-egy Pedro Almodóvar- vagy Alejandro Amenábar-rendezésre. Ugyanakkor az ismert nevek mögött a másodvonal viszonylag ismeretlen, pedig a félhomályban is kiváló alkotások születnek. Elég csak a néhány évvel ezelőtti lélektani thrillert, az Amíg alszolt említenünk. Ha valahol, hát az almodóvari drámák hazájában értenek ahhoz, hogyan vájkáljanak a tudatalatti legmélyebb bugyraiban.
Az idei kínálat igencsak színesnek bizonyult: akadt családi komédia (Gyereket várunk), és rejtélyes gyilkosságból kiinduló, feszültséggel teli thriller is (A láthatatlan vendég). A zárófilm pedig mintha csak az Égigérő fű spanyolosított, felnőtt változataként készült volna. Icíar Bollaín színészként és rendezőként is ismert, a nyolcvanas évektől kezdve olyan filmekben láthattuk, mint A legszebb éveink, a Föld és szabadság vagy A fivérem vétkei. Az olajfa című tavalyi alkotása egy fiatal nő és nagyapja kapcsolatát mutatja be, mindezt a családi örökségbe tartozó olajfa sorsán keresztül. Az idős férfinak rendkívül fáj, hogy az évezredes kincstől rövid távú anyagi érdekből megszabadultak, a lány pedig mindent megtenne, hogy kiengesztelje őt. Két társával együtt útra kel hát Németországba, hogy a felvásárló cégtől visszaszerezze az értékes olajfát.
A vígdráma kategóriájába sorolható alkotás valójában inkább az utóbbi műfajba sorolható. A humorosabb részei inkább csak annyit jelentenek, hogy a szereplők jól szórakoznak valamin, de többnyire a családi kötődések drámája ez. A húszéves Alma (Anna Castillo) és nagyapja kapcsolatának szimbóluma lesz az életerős, rendíthetetlen fa, amit egyszer csak eltávolítanak, miként a családtagok élete is darabjaira hull. Így a road movie-ként is működő film leginkább az elveszett családi érzés visszaszerzéséről szól, hol fájdalmasan, máskor közhelyesebben. A tanulság kiábrándítónak tetszik: amit egyszer kivágtak, többé már nemigen lehet sérülésmentesen visszaültetni.
Jóval dermesztőbb A következő bőr alapsztorija. Isa Campo és Isaki Lacuesta filmjében nyolc év után, váratlanul kerül elő a kisfiúként eltűnt Gabriel, a család pedig megpróbálja ott folytatni, ahol egykor derékba tört minden. Csakhogy a fiú idegensége miatt lassan kételkedni kezdenek, mindez pedig nemcsak thrillerként, de elgondolkodtató pszichológiai drámaként is súlyos tanulságokkal szolgál. Lehet ennyi idő után ugyanúgy folytatni, és mit lehet kezdeni azzal az érzéssel, hogy mintha már egy teljesen másik emberrel lenne dolgunk? Még ha tényleg arról a családtagról van is szó, akinek hisszük őt, az idegenségérzetet tudjuk csökkenteni a bizonyosság által? És mi van akkor, ha a velünk szemben lévő sebzett fiú nem is az, akinek tűnik, de közel kerül hozzánk, akkor mit kezdjünk ezzel az egésszel?
A rendezőpáros filmje izgalmas, elgondolkodtató alkotás, nem meglepő, hogy számos Goya- és Gaudí-díjat is kapott már.
