Az alkotók már csak ezért is nagy fába vágták a fejszéjüket, és ezeket az árnyoldalakat elegánsan tompítják is a filmben. Az viszont kétségtelen, hogy Gary Oldman zseniálisat alakít. Nemhiába kapott Churchill megformálásáért idén Golden Globe-ot. A vívódó és a nácikkal szemben egyedül maradó kormányfő még soha nem volt ennyire emberi és esendő, mint ezúttal. Az alkotók valóban a mélyére ástak ennek a történelemformáló időszaknak. A politikai árok a Hitlerrel ezúttal is inkább a kiegyezést kereső, már-már quislingi mélységekig jutó Chamberlain, valamint Lord Halifax és az azt körömszakadtáig elutasító Churchill között, az ebből fakadó feszültség a mű legerősebb fonala. A történelemkönyvek lapjai elevenednek meg: Angliának két lehetősége van; vagy valamiféle békét köt Hitlerrel, vagy eltiporják. Ma már persze tudjuk, az Oroszlánfóka=(Seelöwe) művelet nem jött be, nem sikerült megszállniuk a németeknek Nagy-Britanniát, ám ez abban a pillanatban nem volt ilyen egyértelmű. Churchill pedig – noha olykor sokat vívódott saját magával, különösképp a környezetével – eltökélte, országa valahogy ellen tud állni ennek a darálónak. Ez a hit vitte győzelemre, ennek köszönhetően mondhatta később, hogy az események őt igazolták.
Érdekes azt is látni, hogy az önfeláldozás pátosza, például a normandiai partraszállást vagy épp a csendes-óceániai hadszíntér véres Odüsszeiáját, illetve annak hatásait feldolgozó filmes alkotások után inkább a feszültségekkel teli, sorsfordító pillanatok, többek között a háború kitörése körüli események kerülnek előtérbe. A mostani történettel újabb adalékkal gyarapodott a britek második világháború eleji elszigetelődése, ám míg Christopher Nolan tavalyi Dunkirkje a több helyen túlzásba vitt giccs miatt túl idealisztikusra sikerült, addig ez a mostani Churchill-portré (ahol Dunkerque szintén hangsúlyos) inkább II. Erzsébet brit uralkodó apja, VI. György történetével, A király beszédével állítható párhuzamba.
