Samuel Maoz, napjaink egyik legígéretesebb izraeli rendezője nem sieti el a dolgokat. Első nagyjátékfilmjét, a Libanont 2009-ben hozta ki, ezt nyolc évvel követte a hazai mozikba most elérő Foxtrott. Bemutatkozó filmje személyes élményekből táplálkozott: húszéves korában, 1982-ben ott ült az egyik izraeli tankban, amely a libanoni háború során behatolt az ellenséges területre. A súlyos tapasztalat nyomasztó háborús drámát szült, napjaink egyik legjobbját és legeredetibbjét.
Christopher Nolan tavalyi filmjéből, a Dunkirkből épp az hiányzott, ami a Libanonban megvolt: a háborút nem csupán a néző idegeit igénybe vevő kegyetlen vizuális orgiának mutatta, ehelyett rámutatott az öldöklés megrendítően értelmetlen valóságára. A Libanonban másfél órán át követhettünk néhány tankba zárt fiatalt, akiknek annyi a dolguk, hogy biztonságban eljussanak egyik pontból a másikba. Közben persze lőniük kell, rájuk is lőnek, de hogy kit és miért találnak el, kiben és miért kellene bízniuk vagy ellenséget látniuk, az teljesen esetlegesen alakul. – Szóljanak az édesanyámnak, hogy jól vagyok – halljuk az egyik fiatalt, de ki tudja, mire célba ér az üzenet, igaz lesz-e még.
Ezzel pedig meg is érkeztünk Maoz új filmje, a Foxtrott kiindulópontjához. Michael Feldmannt és párját arról értesítik a házukhoz kiérkező katonák, hogy fiuk a fronton életét vesztette. A szülők összeomlanak, míg az egyenruhások az ilyenkor szokásos ügymenettel próbálkoznak: azt tanácsolják, igyanak óránként vizet, és ne aggódjanak a temetés intézése miatt. A felajánlott segítség mechanikussága persze csak még egyértelműbb és fájóbb, ahogy figyeljük a szülők sokkját, a gyász perceit. Aztán az események váratlan irányt vesznek: a katonák visszatérnek, és olyat közölnek, ami egy perc alatt írja (írná) felül Feldmannék érzéseit.
Megváltoztatható-e a tragédia, és mi történik, ha az ember rémületében saját maga lesz a szerencsétlenség okozója? Lior Ashkenazi már a Normanben is zseniális volt izraeli politikusként, ezúttal pedig a félelmei fogságában élő apa szerepében nyújt hiteles alakítást. A Foxtrott éppúgy a tragédia értelmetlenségét mutatja meg, ahogy a Libanon tette: a sors kegyetlen tréfát játszik, és hiába reméljük, hogy van visszatérés a normális valóságba, ez sokszor nem így lesz.
A foxtrott tánclépései valójában egyszerűek: előre, oldalra, hátra, s végül mindig ugyanoda jutunk vissza – halljuk Maoz filmjében, amelyben a szereplők reménykedhetnek ugyan, de a tragédiát csak időlegesen kerülhetik el. Mert ahol a történelem abszurd fordulatot vesz, ott a józan észben és a hétköznapok biztonságában sem bízhatunk többé. S marad az önvád, mint Michael Feldmann számára, aki a nyomasztó emlék elől menekülne, de újra és újra visszatalál ahhoz – immár fia sorsán keresztül.
Megrendítő alkotás a Foxtrott, nem véletlenül volt Izrael nevezettje az Oscar-díjra. A valóság persze csak a filmet igazolta: az izraeli kulturális miniszter harcot hirdetett ellene, mondván, ellenséges a hadseregükkel szemben. Miri Regev már akkor támadta az alkotást, mikor a Velencei Filmfesztiválon megkapta az Ezüst Oroszlánt – miközben elmondása szerint még csak nem is látta a filmet.
Ennél jobban már nem is tudta volna igazolni Maoz filmjeinek üzenetét.
