Ott tartottunk tehát, hogy a Manifesztum üzenete szerint a hétköznapi tanárnő, a temetésen gyászbeszédet tartó asszony, az ebéd előtt imát mormoló anya és a társadalom peremére szorult hajléktalan is átérezheti ezeket a réges-régi szövegeket. A probléma viszont, hogy a film nagyrészt ennek ellenkezőjét bizonyítja, egy-két üdítő és elgondolkodtató kivételtől eltekintve. Ötletesnek tűnik például, hogy a temetésen az értelemnélküliséget szavakba öntő dadaizmushoz forduljon Blanchett.
Egy-két mondat után viszont világos lesz, hogy ami papíron jól működik, az a valóságban sokszor erőltetetté válhat. Vagy épp nevetségessé: a gyerekekkel együtt derülünk, amikor az áldást szavaló anya szövegébe különösebbnél különösebb szavak kerülnek. De hogy Claes Oldenburg 1961-es, I Am for an Art című nyilatkozatát értelmezni tudjuk ebben a kontextusban? „Olyan művészetet szeretnék, amely tele van politikával, erotikummal és misztikummal is, amely mást is tesz, mint hogy a múzeumok belsejében növesztené a seggét” – halljuk Oldenburg szövegét, ami születését tekintve kicsit megkésettnek tűnik. (Az avantgárd nagyjai korábban már mind elmondták, hogy ilyen művészetet szeretnének.)
S közben mégiscsak az a helyzet, hogy a Rosefeldt-film is egy múzeumból indult, és feltehetően oda is fog visszatérni. Mint a munkásokat megszólítani kívánó avantgárd nagyságok, akiknek mondatait valószínűleg egy tetőfedő sem fogja kibogozni. Ekképp a Manifesztum érdekes, de kissé öncélú, és inkább kiállítótérbe, mintsem filmszínházba való kísérlet.
