Több éve tart az olcsó, egyszerű alapötlettel dolgozó, mégis roppant hatásos és kreatív horrorfilmek reneszánsza. Az olyan alkotások, mint például a Valami követ, a Vaksötét, a Tűnj el!, az Annabelle vagy az Amikor kialszik a fény mind-mind székhez szegezik a nézőt. Ide illeszkedik az ausztrál Jennifer Kent első nagyjátékfilmje, A Babadook is, amely négyéves késéssel ugyan, de most már a magyar mozikba is eljutott.
Amelia (Essie Davis) egyedül neveli kisfiát, Samuelt (Noah Wiseman), miután a családfő éppen a szülés előtt álló nő kórházba szállítása közben meghal autóbalesetben. A komoly trauma hét év távlatából sem akar elmúlni, sőt, a gyerek félelme a kitalált szörnyektől és mumusoktól egyre jobban ráerősít erre, amelyet az anya egyre nehezebben visel.
A rendezőnő korábbi rövidfilmjében, a 2005-ös Szörnyetegben (Monster) már foglalkozott ezzel a témával (az ihletet egyik barátnője adta, akinek fia folyamatosan rettegett a kitalált lényektől), ám úgy érezte, van még potenciál az alapanyagban, és végül ebből lett A Babadook. A mű rövid idő leforgása alatt igazi kultuszfilmmé vált, mind a kritika, mind a közönség komoly elismerésekkel illette, a különféle fesztiválokon pedig több mint ötven díjjal (!) jutalmazták.
Bár valóban nagyon hatásos horrorról van szó, a felhajtás némiképp túlzó. A sajtóvetítést megelőzően már volt szerencsém látni a filmet, és akkor egyenesen megdöbbentett, miért is vált A Babadook akkora kedvenccé. Remek atmoszférájú, ugyanakkor klisés és bosszantó befejezéssel bíró alkotásnak éreztem. Az újranézés azonban segített árnyalni a képet, igaz, továbbra se venném bele az oly divatos „mindenképp nézd meg, mielőtt meghalsz” típusú listába. Még ha maga a Babadook is jön el értem emiatt a kijelentésért, akkor sem.
Ahogy fentebb említettem, a nyomasztó légkör megteremtéséért nagy dicséret jár az alkotóknak. Kent és Radek Ladczuk operatőr abszolút érzik és értik, hogyan kell fokozni a feszültséget, miképpen lehet akár csak egy-egy sötétben jól megvilágított fotellel elérni azt a hatást, hogy a nézőnek bizseregni kezdjenek a karfát kereső tagjai. (Ahogyan a magyar származású Alex Juhasz által kitalált, ijesztő mesekönyv is fokozza ezt az érzést.) Emellett a színészvezetést is nagy dicséret illeti: mind Essie Davis, mind Noah Wiseman számára komoly kihívást jelenthetett a csonka család ilyetén megformálása. Wiseman remekül hozza a film első felében elképesztően idegesítő, hiperaktív rosszcsontot – ez amiatt is nagy szó, mert az anyának a valóságtól való fokozatos elszakadása után egyáltalán nem kívánjuk neki azt sokkot, amelyet át kell élnie.
A film igazi ereje valószínűleg abban rejlik, hogy Kent nőként sokkal jobban meg tudta fogni azt, mit érezhet egy a problémáival, frusztrációival és kezelhetetlen gyerekével magára maradó anya. Az ezzel járó küszködés horrorközegbe ültetése és fantasztikumokkal való elegyítése nagy ötlet, és jól is működik az egyre mélyebb örvénybe zuhanó anya esetében. (A széthulló család szempontjából egyébként a Ragyogás is fontos előképe ennek a műnek, Davis már-már Jack Nicholson szintjén ördögi alakítást nyújt.)
A Babadook a gyenge és valamelyest felszabadító zárlatával azonban továbbra is sokat ront az összképen. A koncepció világos, ugyanakkor a korábbi traumából fakadó újabb traumák átélése és az azokon való (időszakosnak tűnő) felülkerekedés ebben a formában valószínűtlennek hat: a szekrénybe zárt csontvázak szinte biztosan újra ki fognak hullani onnan.
