A film igazi ereje valószínűleg abban rejlik, hogy Kent nőként sokkal jobban meg tudta fogni azt, mit érezhet egy a problémáival, frusztrációival és kezelhetetlen gyerekével magára maradó anya. Az ezzel járó küszködés horrorközegbe ültetése és fantasztikumokkal való elegyítése nagy ötlet, és jól is működik az egyre mélyebb örvénybe zuhanó anya esetében. (A széthulló család szempontjából egyébként a Ragyogás is fontos előképe ennek a műnek, Davis már-már Jack Nicholson szintjén ördögi alakítást nyújt.)
A Babadook a gyenge és valamelyest felszabadító zárlatával azonban továbbra is sokat ront az összképen. A koncepció világos, ugyanakkor a korábbi traumából fakadó újabb traumák átélése és az azokon való (időszakosnak tűnő) felülkerekedés ebben a formában valószínűtlennek hat: a szekrénybe zárt csontvázak szinte biztosan újra ki fognak hullani onnan.
