Több éve tart az olcsó, egyszerű alapötlettel dolgozó, mégis roppant hatásos és kreatív horrorfilmek reneszánsza. Az olyan alkotások, mint például a Valami követ, a Vaksötét, a Tűnj el!, az Annabelle vagy az Amikor kialszik a fény mind-mind székhez szegezik a nézőt. Ide illeszkedik az ausztrál Jennifer Kent első nagyjátékfilmje, A Babadook is, amely négyéves késéssel ugyan, de most már a magyar mozikba is eljutott.
Amelia (Essie Davis) egyedül neveli kisfiát, Samuelt (Noah Wiseman), miután a családfő éppen a szülés előtt álló nő kórházba szállítása közben meghal autóbalesetben. A komoly trauma hét év távlatából sem akar elmúlni, sőt, a gyerek félelme a kitalált szörnyektől és mumusoktól egyre jobban ráerősít erre, amelyet az anya egyre nehezebben visel.
A rendezőnő korábbi rövidfilmjében, a 2005-ös Szörnyetegben (Monster) már foglalkozott ezzel a témával (az ihletet egyik barátnője adta, akinek fia folyamatosan rettegett a kitalált lényektől), ám úgy érezte, van még potenciál az alapanyagban, és végül ebből lett A Babadook. A mű rövid idő leforgása alatt igazi kultuszfilmmé vált, mind a kritika, mind a közönség komoly elismerésekkel illette, a különféle fesztiválokon pedig több mint ötven díjjal (!) jutalmazták.
Bár valóban nagyon hatásos horrorról van szó, a felhajtás némiképp túlzó. A sajtóvetítést megelőzően már volt szerencsém látni a filmet, és akkor egyenesen megdöbbentett, miért is vált A Babadook akkora kedvenccé. Remek atmoszférájú, ugyanakkor klisés és bosszantó befejezéssel bíró alkotásnak éreztem. Az újranézés azonban segített árnyalni a képet, igaz, továbbra se venném bele az oly divatos „mindenképp nézd meg, mielőtt meghalsz” típusú listába. Még ha maga a Babadook is jön el értem emiatt a kijelentésért, akkor sem.
Ahogy fentebb említettem, a nyomasztó légkör megteremtéséért nagy dicséret jár az alkotóknak. Kent és Radek Ladczuk operatőr abszolút érzik és értik, hogyan kell fokozni a feszültséget, miképpen lehet akár csak egy-egy sötétben jól megvilágított fotellel elérni azt a hatást, hogy a nézőnek bizseregni kezdjenek a karfát kereső tagjai. (Ahogyan a magyar származású Alex Juhasz által kitalált, ijesztő mesekönyv is fokozza ezt az érzést.) Emellett a színészvezetést is nagy dicséret illeti: mind Essie Davis, mind Noah Wiseman számára komoly kihívást jelenthetett a csonka család ilyetén megformálása. Wiseman remekül hozza a film első felében elképesztően idegesítő, hiperaktív rosszcsontot – ez amiatt is nagy szó, mert az anyának a valóságtól való fokozatos elszakadása után egyáltalán nem kívánjuk neki azt sokkot, amelyet át kell élnie.
