A Magyar Nemzet ekkor, 1993. május 25-ei számában írt először a színésznőről, beszámolva Jane Campion filmjének Cannes-i diadalútjáról. A következő év májusában aztán azt írta Szabolcs Imre a kritikájában: „A félkommersz-félművész alkotások összes divatos és avítt kellékét felvonultatja a film. A némaság a világtól való elzárkózást, a brutalitás elleni tiltakozást, a zene a belső értékek őrzését jelképezi. A szerelem a legnagyobb erő a világon – hirdeti a film, szólásra bírja még a némákat is.”
Az érzékiség nem hiányzott másik fontos kilencvenes évekbeli filmjéből, A cégből sem. Sydney Pollack rendezésében Hunter a bolondos titkárnőt játszotta, aki utat mutatott Tom Cruise karakterének. A film első negyven percében még csak nem is láthattuk őt, de amint megjelent, onnantól lehetetlen volt őt nem szeretni. A Guardian szerint különc és nemtörődöm karaktere el is lopta végül a show-t a többiek elől.
Első filmes szerepe egyébként egy horrorhoz kötődött, aminek a forgatókönyvét részben Harvey Weinstein írta. A zaklatási botrányaiba belebukott producer szintén Az erdei fantommal (The Burning) mutatkozott be, jelentős sikert még nem aratva az egyébként kétségkívül félelmetes filmmel. A Zongoraleckét aztán szintén a producerhez kötődő Miramax forgalmazta. A színésznő egyébként tavaly ősszel szintén hozzászólt a történtekhez, kifejtve: a Weinstein-féle zaklatási kultúrával egyszer s mindenkorra le kellene számolni. Hozzátette, mindvégig kizárólag szakmai kapcsolatban állt a producerrel.
A nyolcvanas évek vége szép időszak volt Hunter számára, egymás után jöttek ki olyan filmjei, mint az Arizonai ördögfióka, A híradó sztárjai vagy az Örökké. Akadtak aztán olyan szerepek is, amiket visszautasított, pedig érdemes lett volna megfontolnia őket. Kevin Smith felajánlotta, hogy játssza el Istent a fergeteges Dogmában, de erre nemet mondott – helyette Alanis Morisette vállalta a feladatot. Az övé lehetett volna a Lesz ez még így se! főszerepe, de azt is inkább visszadobta, Helen Huntnak passzolva a feladatot.
