– Mi vonzotta a Robert Louis Stevenson-féle Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esetében?
– Főképp az átalakulás gondolata izgatott. A Madame Hyde főszereplője egy tanárnő, a kérdés pedig az, hogyan tud úgy átváltozni, hogy megbirkózzon a rá váró feladattal. Egy baleset teszi lehetővé azt a csodás átalakulást, amely már nem lenne lehetséges a való világban. Így a fikciós keretben kap egyfajta utolsó esélyt.
– Mennyire épített az alapsztorira?
– Távoli inspirációt jelentett csak. A balesetet őriztük meg belőle, ami lehetővé teszi az átalakulást. De a filmem nem a jóról és a rosszról szól, ahogy Stevenson regénye. És Madame Hyde sem a rossz megtestesítője lesz.
– Mit jelképez akkor voltaképpen a tűzasszonnyá átalakuló Madame Hyde karaktere? A kritika is felvetette: nem teljesen világos, mi az értelme annak, hogy egy villámcsapás következtében éjszakánként lángoktól vöröslőn járja a vidéket, és olykor elporlaszt egy-egy diákot vagy épp kutyát.
– A néző dolga igazából megmondani, mit is jelent számára ez az átalakulás, Madame Hyde fénylénnyé történő átváltozása. A nő kicsúszik a szabályozott környezetből, nem mindig ura ezután hatalmának, az átalakulás pedig egyáltalán nem lesz már hasznos számára. Szüksége volt erőre, hogy kezelni tudja a diákokat, de ezt az erőt aztán nem képes befolyásolni. Ami megmentette, az veszejti el végül. A kritika persze feltette a kérdést, hogyan is kell mindezt értelmezni, de hát ez is a kritika dolga.
– A kezelhetetlen diákokra hatni próbáló tanár sztorija ismerős számos regényből, filmből. Vegyük csak a Holt költők társaságát. Akadt, ami hatással volt önre?
– A Holt költők társaságának az ellenkezőjét akartam megcsinálni. A Robin Williams főszereplésével készült mozi története ugyanis szerintem meglehetősen demagóg: valós nehézségekből indul ki, és egy ideális helyzetbe érkezik meg. A tanár itt már egyfajta szuperguru és haver, aki mindenkinek lehetővé teszi, hogy kiteljesedjen. Ezt a változást fájdalmasabbra, ellentmondásosabbra akartam megcsinálni. Egy olyan szituációt bemutatni, ahol megtörténik ugyan a tudásátadás, de ettől még az alapproblémák megmaradnak. Nálam a végére elkezdte érdekelni a fiatal srácot a természettudomány, de mégsem beszélhetünk happy endről. Hiába a megszerzett tudás, nem hallgatják meg aztán őt sem. Remélem, hogy egyfajta fájdalmas rácsodálkozás marad a végére a nézőben. Francois Truffaut filmjéhez, A vad gyerekhez akartam inkább közelíteni a munkám.
– Négy éve a Tip Topban már együtt dolgozott Isabelle Huppert-rel. Mennyire volt vele más a munka?
– Nagyon más volt. A Tip Top forgatása előtt nem ismertük a másikat, közben kellett egymásra hangolódnunk. Most könnyebb volt a megértés. Privátban nem szoktunk találkozni, de úgy érzem, mostanra jobban ismerem, jobb a munkakapcsolatunk. Ebben a filmben egész más volt az ő szerepe, mint a Tip Topban.
– Könnyű vele dolgozni? Sokat kérdez a karakteréről, vagy inkább magától igyekszik felépíteni?
– Nagyon ösztönös színésznőről beszélünk. Én magam is ilyen ember vagyok, és nem is mondom azt, hogy bizonyos filmeket, könyveket tanulmányozzon forgatás előtt a színész. Másrészt én nem digitális, hanem hagyományos filmre dolgozom. Nem fogok 30-40 különböző beállításban felvenni egy jelenetet. És ha már itt vagyok, megjegyezném: örülök neki, hogy ezt a filmemet végre Magyarországon is forgalmazzák. A Titanic filmfesztiválra eljutott tíz éve a La France, de most végre a mozikban is látható egy filmem. Ez már csak azért is számít nekem, mert ez Erdős Pál országa, kombinatorikában a magyarok erősnek számítanak. Neumann János vagy Bolyai János számomra ugyancsak példaképnek számítanak.
– Ezt örömmel halljuk. A filmje egyébként nemcsak társadalmi tabló és különös sci-fi/horror, de vígjátéki elemei is vannak, főként a Romain Duris által játszott igazgató burleszkszerű karaktere révén. Nem tartott attól, hogy túl sok lesz a sztoriban a komikus szál?
– A különböző hangnemek, stílusok keverését fontosnak érzem, azt gondolom, az utóbbi években ebből kicsit hiányt szenvedtük. Pedig a régi közönségfilmekben jellemző volt, említhetem akár John Ford műveit. Az ötvenes évek vége felé kettészakadt a filmművészet, nem keveredtek a szerzői művek a tömegfilmekkel. Pedig fontos lenne, hogy a mozi a meglepetés erejével tudjon hatni. Mint nemrég Ang Lee-től a Billy Lynn hosszú, félidei sétája, amelynél a gyakori stílusváltást különösen értékelem. Amit én csinálok, az egyébként nincs a francia filmművészet fősodrában. Miként mások sem, akiket értékelek: Patricia Mazuy vagy Pascale Bodet. De ahogy Jean-Luc Godard is mondta, a könyv széle, a margója az, ami összefogja a lapokat.
Mrs Hyde: A jól ismert sztori szürrealitásba fordul
Nehéz hová tenni Serge Bozon új filmjét, a Mrs Hyde-ot. Az alapsztori közhelyesebb nem is lehetne: a szétszórt tanárnőre vár a feladat, hogy a kezelhetetlen, reménytelen helyzetű diákokat fogékonnyá tegye a tudásra. A beszédes nevű Géquil tanárnő (Isabelle Huppert) pedig épp olyan alkat, amilyenre a hasonló küldetéseket szabták. A halk szavú, könnyen összeomló pedagógusba aztán hirtelen belecsap a villám, és onnantól minden megváltozik. A legnagyobb fejlődésen persze az a Malik (Adda Senani) megy keresztül, akit a legpimaszabbnak éreztünk. Idáig tehát sima ügy, a Mrs Hyde viszont tele van olyan bizarr elemekkel, amelyektől nem annyira izgalmasabb, egyedibb, mintsem kínosabb lesz a produkció. A váratlan baleset után tűzasszonyként a környéket járó tanárnőhöz hasonlóan a néző sem teljesen érti, mi ez az egész, és miért viselkedik mindenki annyira kellemetlenül. Valahogy már a diákok szemtelensége is irracionális mértéket ölt, de Romain Duris iskolaigazgatója a börleszkbe illő bohóckodásával már tényleg a vállalhatatlan kategória. Ebben a káoszban sajnos elvész Huppert is: sehol már a három évvel ezelőtti Lépcsőházi történetek abszurd bája, ami megágyazhatna az ő alakításának is. Kár érte.
