Beleásni magunkat a román történelembe

A francia film az arab–amerikai barátságról, a román a feltáratlan múltról mesél.

Lakner Dávid
2016. 01. 21. 21:06
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Bár mostanában már a magyar filmet sem kell annyira félteni, mégis elmondható, hogy ha pozitív példákat keresünk, nem kellene messzire tekinteni: a román újhullám filmesei számtalan emlékezetes művel gazdagították a filmtörténetet az elmúlt tíz-tizenöt évben. Családi drámákat bemutató darabok (Radu Muntean: Ünnepek után; Radu Jude: Mindenki a mennybe megy) épp úgy vannak ezek között, mint a különös-szokatlan világukat jó adag humorral, netán iróniával prezentáló művek (Radu Jude: Aferim!, Silviu Purcarete: Valahol Palilulában), vagy a román történelem útvesztőiben kanyargó alkotások (Corneliu Porumboiu: Volt-e vagy sem?). Utóbbi kategóriába esik Porumboiu új filmje, A kincs is, melynek realizmusát úgy szövik át meseszerű elemek, hogy azt sokszor még csak észre sem vesszük. Mint valamiféle kalandregénybe, úgy merülnek alá hőseink a román történelemben, hogy aztán kincsvadászatra induljanak a rég elhalt felmenő vidéki házába. A tét persze a tartozások kifizetése, egy jobb élet reménye: a román film úgy mutatja be az átlagember hétköznapi küzdelmét a megélhetésért, hogy abba mégis csak vegyül valami reményteliség, várakozás a sors jobbra fordulására. És Porumboiu nem is hagyja aztán, hogy előfeltevéseink teljesüljenek: mikor már azt hinnénk, a szokott módon ledarálja hőseinket a hatalom, vagy csak egymás ellen fordulnak a kommunisták elől elásott arany keresése közben, a film az egyszerűbb, mégis hatásosabb módokon jut túl a konfliktusokon.

Míg a Volt-e vagy sem? a román forradalom emlékezetét kutatta, A kincs régebbre tekint vissza, egészen az 1848-as forradalomig merészkedve. Hogy pontosan mi tudható, ismerhető meg a régmúltból, az kérdéses: ásni lehet ugyan, de teljesen esetleges, mit fedez fel épp az ember, hogy egyáltalán felfejtheti-e az általa találtak valóságát, történetét. Intellektuális rétegzettsége, metaforikája okán többször is bele lehet merülni A kincsbe, újabb és újabb elemeket fedezve fel. A tévében épp a Rosia Montana Gold Corporation tervezett aranybányájának ügyét tárgyalják, hogy aztán a főhős felesége beleegyezzen: férje csatlakozzon a szomszédhoz, menjenek ők is aranyat keresni a föld mélyén. Persze, a kérdés ismét az lesz: lent vagy inkább fent, az emberek között, emberi sorsokban érdemes-e kutakodni. A zárlat aztán úgy lesz bájosan szép és meseszerű, hogy közben emberközeli realizmusát egy percig sem adja fel a film holmi szürreális varázslás kedvéért. Nem is kell: ami jól állt a Palilulának vagy a részben Romániában játszódó magyar Bibliotheque Pascalnak, az itt nem szükséges, némi emberközeliség elég lesz a csodára. Így míg a Mindenki a mennybe megy esetében borzonghattunk, mit tesz két szülő a gyermekével úgymond a szeretet nevében, itt találkozhatunk ennek ellentétével, a gyermeki világ önfeledtségének mentésével is végre.

Szintén hétköznapi karakterek cseppet sem mindennapos sztorijait mutatja be a francia Lépcsőházi történetek, ezúttal is a sorok közé rejtve a fantasztikus elemeket. Hitetlenkedünk és képtelenséget kiáltunk, amikor az amerikai űrhajós a panel tetején ér földet, majd becsönget egy idős arab asszonyhoz, majd rögtön visszatalálunk a valóságba: a NASA arról kérdezi telefonon az asszonyt, táplál-e Amerika-ellenes érzelmeket, míg börtönben ülő fia hitetlenkedve kérdezi az eset hallatán, anyja alzheimeres lett-e, hogy ilyenekről beszél. Az arab nő és az asztronauta barátsága aztán nem kevésbé lesz kivételes, mint a fiatal fiúé és a válságba került színésznőé, akit a pályáját a 70-es években kezdő, 2001-es cannes-i díjazott, Isabelle Huppert alakít.

Samuel Benchetrit a román kollégájához hasonló szeretettel, megértéssel fordul karakterei felé, filmje pedig épp ezért lesz annyira bájos, szerethető. Miközben közel sem egydimenziós karakterekről beszélünk egyik film esetében sem, a szereplők hibáik ellenére (vagy épp ezek miatt) közel kerülnek a nézőhöz, lehet velük azonosulni és megérteni fájdalmukat, vágyaikat, reményeiket. Nehéz feledni a Lépcsőházi történetek tolószékbe kényszerülő karakterét, aki korábban épp azért nem volt hajlandó beszállni a liftjavítás költségeibe, mert ő az elsőn lakik – hogy aztán nem sokkal később titkos lifthasználóvá kényszerüljön. Miközben a férfi mindennapjait nem kevés humorral tálalja a film, fájdalmát is jócskán átérzi a néző: ahogy az elakadó liftben erőt vesz rajta a várt találkozó elmaradása miatti tehetetlen düh, az ismerős lehet mindenki számára. Ahogy az éjszakás ápolónő gyanakvása is: valami gonosz tréfát űz ez a semmiből időnként felbukkanó másik ember azzal, hogy úgy tesz, mintha a másik érdekes lenne?

Miközben A kincs elfárad helyenként, és soknak bizonyul számára a játékidő, a Lépcsőházi történetek a másfél óra alatt végig kiválóan szórakoztat, egy percre sem ül le a sztori. Az elidegenedettség elől való menekülést mutatja be érzékletes módon Benchetrit filmje, épp olyan okos humorral, amilyennel Porumboiu is fordul a román mindennapokhoz. A szereplők pedig egyre költik meséiket a távoli zajok, alakok, történetek kapcsán, hogy aztán rendre kiderüljön: saját környezetükben érdemes keresniük inkább a varázslatot.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.