Beleásni magunkat a román történelembe

A francia film az arab–amerikai barátságról, a román a feltáratlan múltról mesél.

Szintén hétköznapi karakterek cseppet sem mindennapos sztorijait mutatja be a francia Lépcsőházi történetek, ezúttal is a sorok közé rejtve a fantasztikus elemeket. Hitetlenkedünk és képtelenséget kiáltunk, amikor az amerikai űrhajós a panel tetején ér földet, majd becsönget egy idős arab asszonyhoz, majd rögtön visszatalálunk a valóságba: a NASA arról kérdezi telefonon az asszonyt, táplál-e Amerika-ellenes érzelmeket, míg börtönben ülő fia hitetlenkedve kérdezi az eset hallatán, anyja alzheimeres lett-e, hogy ilyenekről beszél. Az arab nő és az asztronauta barátsága aztán nem kevésbé lesz kivételes, mint a fiatal fiúé és a válságba került színésznőé, akit a pályáját a 70-es években kezdő, 2001-es cannes-i díjazott, Isabelle Huppert alakít.

Samuel Benchetrit a román kollégájához hasonló szeretettel, megértéssel fordul karakterei felé, filmje pedig épp ezért lesz annyira bájos, szerethető. Miközben közel sem egydimenziós karakterekről beszélünk egyik film esetében sem, a szereplők hibáik ellenére (vagy épp ezek miatt) közel kerülnek a nézőhöz, lehet velük azonosulni és megérteni fájdalmukat, vágyaikat, reményeiket. Nehéz feledni a Lépcsőházi történetek tolószékbe kényszerülő karakterét, aki korábban épp azért nem volt hajlandó beszállni a liftjavítás költségeibe, mert ő az elsőn lakik – hogy aztán nem sokkal később titkos lifthasználóvá kényszerüljön. Miközben a férfi mindennapjait nem kevés humorral tálalja a film, fájdalmát is jócskán átérzi a néző: ahogy az elakadó liftben erőt vesz rajta a várt találkozó elmaradása miatti tehetetlen düh, az ismerős lehet mindenki számára. Ahogy az éjszakás ápolónő gyanakvása is: valami gonosz tréfát űz ez a semmiből időnként felbukkanó másik ember azzal, hogy úgy tesz, mintha a másik érdekes lenne?

Miközben A kincs elfárad helyenként, és soknak bizonyul számára a játékidő, a Lépcsőházi történetek a másfél óra alatt végig kiválóan szórakoztat, egy percre sem ül le a sztori. Az elidegenedettség elől való menekülést mutatja be érzékletes módon Benchetrit filmje, épp olyan okos humorral, amilyennel Porumboiu is fordul a román mindennapokhoz. A szereplők pedig egyre költik meséiket a távoli zajok, alakok, történetek kapcsán, hogy aztán rendre kiderüljön: saját környezetükben érdemes keresniük inkább a varázslatot.