Mégsem mondhatjuk, hogy tökéletesen adaptálja a játék világát – ez valószínűleg lehetetlen feladat, még egy olyan tisztességes produkció esetében is, mint amilyen a Tomb Raider lett. Ennek pedig egész egyszerű oka van: a játékban heteket töltünk el egy lakatlan szigeten Rambót játszva, folyamatosan fejlesztve képességeinket, egy sor rejtélyt megfejtve. Rengeteg időnk van elmerülni a történetben, a háttérben. Egy kétórás akciófilmben ezt a mélységet nehéz megmutatni, az egész történet két nap alatt játszódik le. Lara Croftnak alig egy éjszakát kell túlélnie a dzsungelben, a kirabolandó sírok száma pedig egyre redukálódik.
A film alapjául szolgáló játékban Lara Croft drámája szép ívvel, jól adagolva bontakozik ki a játékos előtt az első kényszerűségből megölt ellenségtől kezdve a társai elvesztésén át a túlélés gyötrelmeiig. A filmben is elindul ez a fajta karakterfejlődés, azonban szinte rögtön keresztülhúzza egy családi dráma, ami a filmkészítőknek nyilván sokkal kényelmesebb volt. Ez Lara Croft karakteréhez kicsit sem tesz hozzá, a történetet viszont elég sekélyessé teszi. A film végére kanyarított, eléggé kiszámítható csavar pedig csak arra szolgál, hogy teret adjon legalább még egy folytatásnak.
Ebből is látszik, hogy miért nagyon nehéz általában a videojáték-adaptációk dolga: más okból, de ugyanúgy sekélyes lesz a végeredmény a játékot ismerő, azért rajongó, illetve a filmre véletlenül betévedő néző számára. A játékos hiányolja azt a többórányi élményt, amit egy játék megad, az egyszerű néző pedig nem igazán érti, hogy mi értelme volt ennek az egésznek. Ez utóbbiban lehet jobb a Tomb Raider a hasonló produkcióknál: talán jobban megáll a saját lábán, mint más ilyen filmek, de még mindig messze nem olyan jó, mint a játék volt. Talán legközelebb.
