Nem rossz, de sose lesz az igazi Lara Croft

Az új Tomb Raider-filmből is látszik, miért nagyon nehéz általában a videojáték-adaptációk dolga.

Végtelen körökben járunk: George Lucas és Steven Spielberg gyerekkori matinéhőseinek történeteiből gyúrta Indiana Jones karakterét, hogy aztán a kalandor régész főszereplésével készült filmek a kilencvenes években inspirálják a Tomb Raider-videojáték-sorozat alkotóit. A gazdag brit régész Lara Croft karakterén keresztül a játékokban Jones professzorhoz hasonlóan misztikus kalandokba keveredünk, rejtvényeket fejtünk meg és lövöldözünk vadállatokra, valamint ellenségeinkre. A rendkívül sikeres játékok nyomán aztán – bezárva a kört – a kétezres évek elején filmes adaptáció is készült Angelina Jolie főszereplésével, szerényebb sikerrel.

Nem csoda: a videojátékok filmes adaptációi ritkán sikerülnek jól, pedig elsőre egészen egyszerű sikerreceptnek tűnik egy ilyen produkció. A rajongók adottak, a karaktereket, a világot és a történetet már kitalálták, a mai eszközökkel pedig bármilyen hihetetlen látványvilágot hihetően vászonra lehet vinni. Nem nagy kunszt. Ezt gondolták valószínűleg a legújabb Tomb Raider-film esetében is. Pár éve a videojátékot is újraindították egy olyan történettel, amelyben az ifjú Lara Croft első kalandját követhetjük végig egy lakatlan szigeten, a most debütáló film pedig néha kockáról kockára átvette a remek kritikai visszhangot kapó játék történetét.

A történet szerint Lara Croft nem gazdag kalandor, hanem biciklis futár Londonban: mesés örökségéhez azért nem fér hozzá, mert nem hajlandó aláírni a papírt, amely rejtélyes körülmények között eltűnt édesapját halottnak nyilvánítaná. Mikor mégis ráveszi magát erre, egy olyan rejtély nyomaira bukkan, ami egy Japán partjai mentén található szigetre viszi őt. A legenda szerint itt temették el Japán első császárnőjét, aki boszorkány volt – őt kutatta apja, és őt próbálja megtalálni most egy gonosz titkos szervezet, akik foglyul is ejtik főhősünket. Croft kisasszonynak le kell győznie őket, és meg kell fejtenie a sziget, illetve a császárnő titkát, hogy életben maradjon.

Mindez persze egy sor látványos akció, üldözés, lövöldözés és misztikus esemény közepette történik meg, amelyek során Lara Croftnak fel kell nőnie a feladathoz, és azzá a hőssé kell válni, akit a videojátékból is ismerhetünk. Az ezredfordulón született Tomb Raider-filmekhez képest egyértelműen látszik a törekvés, hogy az alapot nyújtó játékhoz hasonlóan valamiféle mélységet adjanak a karakternek, és ez nagyjából sikerül is. A film megáll a maga lábán; kerek, bár kissé kiszámítható a története; jól is néz ki; Alicia Vikander pedig jól hozza Lara Croft figuráját.

Mégsem mondhatjuk, hogy tökéletesen adaptálja a játék világát – ez valószínűleg lehetetlen feladat, még egy olyan tisztességes produkció esetében is, mint amilyen a Tomb Raider lett. Ennek pedig egész egyszerű oka van: a játékban heteket töltünk el egy lakatlan szigeten Rambót játszva, folyamatosan fejlesztve képességeinket, egy sor rejtélyt megfejtve. Rengeteg időnk van elmerülni a történetben, a háttérben. Egy kétórás akciófilmben ezt a mélységet nehéz megmutatni, az egész történet két nap alatt játszódik le. Lara Croftnak alig egy éjszakát kell túlélnie a dzsungelben, a kirabolandó sírok száma pedig egyre redukálódik.

A film alapjául szolgáló játékban Lara Croft drámája szép ívvel, jól adagolva bontakozik ki a játékos előtt az első kényszerűségből megölt ellenségtől kezdve a társai elvesztésén át a túlélés gyötrelmeiig. A filmben is elindul ez a fajta karakterfejlődés, azonban szinte rögtön keresztülhúzza egy családi dráma, ami a filmkészítőknek nyilván sokkal kényelmesebb volt. Ez Lara Croft karakteréhez kicsit sem tesz hozzá, a történetet viszont elég sekélyessé teszi. A film végére kanyarított, eléggé kiszámítható csavar pedig csak arra szolgál, hogy teret adjon legalább még egy folytatásnak.

Ebből is látszik, hogy miért nagyon nehéz általában a videojáték-adaptációk dolga: más okból, de ugyanúgy sekélyes lesz a végeredmény a játékot ismerő, azért rajongó, illetve a filmre véletlenül betévedő néző számára. A játékos hiányolja azt a többórányi élményt, amit egy játék megad, az egyszerű néző pedig nem igazán érti, hogy mi értelme volt ennek az egésznek. Ez utóbbiban lehet jobb a Tomb Raider a hasonló produkcióknál: talán jobban megáll a saját lábán, mint más ilyen filmek, de még mindig messze nem olyan jó, mint a játék volt. Talán legközelebb.

Az öt legtöbb bevételt hozó videójáték-adaptáció

1. Warcraft: A kezdetek (2016) – 434 millió dollár

2. Perzsia hercege – Az idő homokja (2010) – 336 millió dollár

3. A Kaptár – Utolsó fejezet (2017) – 312 millió dollár

4. A Kaptár – Túlvilág (2010) – 300 millió dollár

5. Lara Croft: Tomb Raider (2001) – 275 millió dollár