A Magyar Nemzet 2018. február 26-i számában Csizmadia Ervin politológus Gyarmatosítási tapasztalat és migráció című írásában a laikus olvasó meglepő megállapítással találkozik. Eszerint a „fejlett Nyugat könnyebben kezeli, és szinte természetesnek tekinti a bevándorlást”, mint az egykori Osztrák–Magyar Monarchia utódállamai. Ennek az az oka, hogy előbbiek gyarmattartók voltak, utóbbiak nem. A szerző szerint az egykori gyarmattartóknak „hosszú idő állt rendelkezésre, hogy a különféle kultúrák és civilizációk megtanulják egymást, mint ott, ahol a gyarmatosítás (mint láttuk) soha nem volt cél”. Talán nem túlzás azt állítani, hogy az egykori gyarmattartók elsődleges célja a gyarmatok kizsákmányolása volt, a természeti kincsek, nyersanyagok üveggyöngyökért való megvásárlása, rosszabb esetben elrablása. Ez utcahosszal megelőzte a kereszténység terjesztését és a meghódított népek civilizációjának, kultúrájának megismerését.
Persze az egyes hódítók között jelentős különbségek is voltak. Azt a brutalitást, amellyel II. Lipót belga király idejében a „Kongói Szabadállamban” az őslakók kényszermunkájával kaucsukot termeltek, a többi gyarmatosító közül talán senki nem érte utol. 1888 és 1908 között a „szabad állam” az uralkodó magántulajdona volt, és a bennszülöttekkel szembeni kegyetlenség volt a jellemző (kivégzés, nők túszul ejtése, kéz levágása stb.). Egyes becslések nyolc-tíz millió halálos áldozatot említenek, ami az akkori kongói lakosság nagyjából fele. Részletek a Wikipédiában, németül Kongogräuel, angolul Atrocities in the Congo Free State cím alatt. Itt nem volt idő egymás kultúrájának, civilizációjának megismerésére.
Ezzel és Csizmadia Ervin állításával szemben nekünk, magyaroknak volt másfél száz évünk, hogy megismerkedjünk a törökök civilizációjával, és ők is a miénkkel. Nem viccelődöm, igenis kölcsönösen szert tettünk bizonyos ismeretekre, bár ez nekünk, magyaroknak sokba került. Gimnáziumi történelemkönyvem szerint (1959-ben érettségiztem) a török hódoltság előtt Magyarországnak négymillió lakosa volt, utána hárommillió. Az Erdélyi Fejedelemség, továbbá Debrecen városa azonban megmutatta, hogyan lehet túlélni, sőt viszonylag jól élni, ha adóznak a szultánnak. Szegeden a helyi hatalom, a pasa a katolikusoknak ítélte az alsóvárosi templomot, mert a ferences barát a próféták sorában megemlítette Mohamedet is, ami a református lelkésznek nem jutott az eszébe. Nem állítanám ezek után, hogy „nem áll rendelkezésünkre az idegen civilizációkkal való együttműködés évszázados magatartási hagyománya” – de éppen ezért azt sem hinném, hogy szinte természetesnek tekinthetnénk a bevándorlást.
Mihályffy László
Budapest
